Lassan egy hónapja otthon ül egész Magyarország, és ami a leghúzósabb, a gyerekek is otthon tanulnak, esznek, játszanak, vannak. Az első kettő is szép kihívás, de a napi játék, amit most a hasonlóan szobafogságban tengődő pajtásaik helyett nekünk kell levezényelnünk, még nehezebb. Ha már a lányaid már kifestették a körmöd, levágták a hajad, a fiaid meg minden elektromos berendezést szétszedtek, elrontottak, akkor ideje nosztalgiázni és előkotorni a te gyerekkori játékaidat. Amik között tuti van Matchbox is, igaz? Nálunk szinte mindenkinek van, vagy volt, így összeszedtük, ki milyen flottát tud kiállítani.
Kezdjük rögtön a kivétellel, Gábor saját bevallása szerint inkább a játékkatonás vonalat tolta, és mindössze két darab, rokonoktól véletlenül kapott Matchboxa volt, de addig nyaggattam, míg elő nem túrt az emlékei között egy madzagos távirányítós műanyag autót is. Eleinte a keletnémet Wartburgra tippeltünk, de a talált képek alapján kiderült, hogy a távirányító teljesen másként él emlékeiben, mint ami a neten talált képeken szerepelt. Aztán kiderült, hogy miért, mert nem Wartburg volt, hanem egy másik, azóta megszűnt ország terméke, egy csehszlovák Tatra 613.
Még mindig nagyon feszesen rugózik és a kopottas fényezés ellenére is jó kiállású kisautó az a Matchbox Suzuki Samurai, ami még a születéskori alapellátmánnyal érkezett hozzám. Akárcsak egy rendes Suzuki, ez is megbízhatóan tette a dolgát minden körülmények között. Mászott meg óriási homokvárat, gurult Lego város útjain és most is itt parkol a polcon.
Vele szemben az egyik legfrissebb modellautóm kis doboza lakik, a szédítően zöld Suzuki Jimnyé. Nem tudtam ellenállni neki, mert ennél aranyosabb autó nem készül ma és a BM Creations modellje tényleg elképesztően részletes. Nem elég, hogy mindene nyitható, dönthetőek a hátsó ülései, de még a futómű is szépen dolgozik a picike kocka bódé alatt.
Korábban azokat az autókat szereztem be 1:18-as formátumban, amik egyszerűen tetszettek. Ebből aztán az lett, hogy a Pontiac GTO-tól kezdve a W100-as Mercedesen át egészen a Nissan Skyline-ig minden van.
Aztán jöttek az emlékezetes tesztautók, mint az Alfa Romeo Giulia QV vagy az M5-ös BMW. Mindkettő nagy szerelem és hatalmas élményt idéznek fel már csak akkor, ha ránézek a dobozukra.
Famintás talapzatával, plexi üvegburájával és látványosan szép csomagolással igazi gyűjtői darab a Spark 1 milliomodik Porsche 911-ese. Egészen varázslatos volt vezetni az igazit, ülni a zölddel skálázott fordszámmérő előtt, fogni a klasszikus fakormányt miközben a hátam mögött duruzsolt a 450 lovas boxermotor.
Sokáig nekem csak egy öreg Ferrari volt a 250 GTO és a CMC modelljében is inkább a technika fogott meg. Szerintem ez minden idők legszebb 1:18-as modellautója és talán ez mutatja meg leginkább, hogy mit szeretek ebben az egészben.
Mikor a csodálatos kék után befutott a Tour de France versenyváltozat (ezüst színű, sárga csíkkal az orrán) és elkezdtem belemélyedni a 250-esek történetébe, ott egy kicsit megváltozott minden.
Sajtóeseményeken mindig akad egy gyári ember a vacsoraasztalnál, akit egy ideig csak a termékről lehet faggatni, aztán szerencsés esetben jóízű beszélgetés lesz belőle. A 718 Cayman GT4 bemutatóján velem szemben a Porschénak valami kereskedelmi vezetője ült, akivel elkezdtünk a kretén színekről beszélni.
“Milka tehénnek hívtuk az Ultraviolet színű 911 GT3 RS-t, ami megosztotta az embereket. A Lava narancs mellett ez volt a másik lehetséges szín, amin gondolkoztuk a piaci bevezetéskor. Végül úgy döntöttünk, hogy a narancs szerepel majd a sajtóanyagokon, de nem engedtük el teljesen a lilát sem.” – hát, ezért lett az én Autoart 911 GT3 RS-em is a merész lila.
„A kapcsolódó sztori: az autók változatos forrásokból (autós játékszőnyeg mellé, kindertojásból, osztálytársi csere-bere) érkeztek, majd több éven át (3 vagy 4, ha jól emlékszem) részt vettek egy 35+ szezont megélt bajnokságban. Nem vicc, kézzel vezettem a táblázatokban, hogy hol végeztek, milyen messzire gurultak-repültek a vízszintes Hot Wheels drag race-pályából kilőtt autók.
A mezőny mindig 20 főből állt. Néha egy-egy autó „visszavonult” mert tönkrement, kiesett egy kereke vagy valami. Néha a lassabb autók visszavonulását meggyorsítottam, szándékosan piszkáltam a kereküket meg ilyenek. :)”
A mellékelt képeken életem első matchboxa – helyett annak a pótlása látható. Az eredetivel mi történt, nem emlékszem, mentségemre szóljon, hogy valamikor 1971-ben, vagy 1972-ben vásároltuk szüleimmel együtt a Deák téri Hobby boltban. Akkoriban ez volt – legalábbis akkori tudomásom szerint – az egyetlen ilyen jellegű üzlet.
Csak körülbelül 7 évvel később botlottam bele, akkor is véletlenül a Váci utcai maszek Märklin boltba, ahol szintén lehetett hasonló csodákat kapni akkortájt. A Hobby bolt állami üzlet volt, ennek megfelelően korlátozott árukészlettel. Amikor a Ford Zodiacot vettük, akkor azt hiszem összesen öt- vagy hatféle matchbox volt kapható az egyébként tenger kínálatból. Ráadásul 27 forintot kértek érte, ha jól emlékszem, ami ma legalább 5000 forintnak felelne meg – egy ekkorka autóért. Nagy versenyben volt egy piros kerekű, sárga Jeep CJ-vel, végül a nyitható motorházteteje miatt győzhetett. Ami alatt ráadásul ott lapult a pótkerék is, ami elég merész megoldásnak tűnt.
Egyébként még az is lehet, hogy elrontottam a pótlást, ugyanis ez a Zodiac létezett az újfajta, könnyebben gördülő kerekekkel ellátott Superfast sorozatban is. Azután még lett összesen vagy hét matchboxom – nem voltunk igazán nagy autós család, saját autóra sosem tellett -, amelyekre homályosabban emlékszem, mint erre az elsőre. Egy aranyszínű Lamborgini Miura rémlik piros belsővel – persze vadul Lambordzsininek ejtettük a nevét – abban az időben, amikor háromévente is csak nehezen, és hivatalosan csak 50 dollárral a zsebben lehetett Nyugatra utazni, ki tudta, hogyan is kell kiejteni valójában…
Pályám is volt, öt egyenes szakasz és egy ördöghurok, nagy csoda volt, hogy az elég gyorsan guruló autók nem estek hanyatt a legfelső ponton, hanem szépen továbbsöpörtek. Persze, csak ha elég volt a lendület…
Azért nagy csoda volt ez akkor!
Matchbox
A Matchbox, illetve a ksiautó gyártás története 1948-ban kezdődött, amikor két angol jóbarát a közösen alapított cégben a játékgyártást is felvették a tevékenységi körükbe. Az első legyártott jármű az Aveling Bradford dízel úthenger volt. 1953-ra már átalakult a portfólió, kiderült, hogy a kerekes autók jól fogynak. 1968-ig ment minden, mint a karikacsapás, de ekkor feltűnt a konkurencia is, az amerikai Mattel képében, aki piacra dobta a Hot Wheels-t. Ők erősen kezdtek: tűtengelyt és krómozott kereket szereltek az autóikra, amik sokkal jobban néztek ki, mint az eredeti Matchbox bumfordi kerekei. A Matchbox ezt nem nézhette tétlenül, ők is átálltak a vékony tengelyre és a finomabb kerekekre, és az átállás olyan jól sikerült, hogy az amerikai konkurensénél sokkal jobban guruló, remekül rugózó autók kerültek a boltokba. 1982-ig megint többé kevésbé futott a szekér, amikor is ázsiaiak vették meg a céget, majd 1997-re az amerikai rivális Mattel vásárolta meg a márkát. forrás: wikipedia.org
Kisebb csalódás volt anno, hogy a fiamat nem érdekelték a megőrzött kisautóim. Pedig nagyjából 25 évig vártak egy dobozban, hogy valaki újra játsszon velük. Legóval mindig szívesen játszott, de ezekkel nem, így visszakerültek egy fiókba, ahonnan most újra elővettem őket. A legtöbbjük Matchbox, de akad közöttük más modell is. Vigyáztam rájuk, nem dobozban, hanem polcon egymás mellett tartottam gyermekkoromban, de nem érinthetetlen gyűjtemény darabjai, hanem játékok voltak. Az álmodozást egy Matchbox újság segítette, amelyben élőben sosem látott különlegességek is voltak.
Amennyire vissza tudok emlékezni, nagyjából két külön időszakra/szekcióra bonthatók a kedvenc kisautóim. Volt a sportautós vonal és a teherautós gépek. A sportautósban olyan modellek szerepelnek, mint Datsun 280 ZX, Chevrolet Corvette, Pontiac Firebird, vagy Ferrari Testarossa. Nem hiányzott egy-két versenyautó sem, így van hatkerekű Forma-1-es járgányom és Lancia 037-es raliautóm, ami ráadásul hátrahúzós volt.
A teherautós vonal lehetett később, amely rajongás mellé persze hozzá jött a Konvoj című film Kris Kristoffersonnal a főszerepben, majd később Krasznai János kamionversenyzése is. Két különösen kedves járgányom volt a gyűjteményben. Az egyik a születési évemben, 1977-ben készült Holden Pickup. Ennek számos változata létezett, terepjárós, motorszállító, de az enyém egyszerű alapgép. Amennyire emlékszem, nem én kaptam, hanem annyira tetszett, hogy cserével szereztem meg. Szegényt megviselte a sok játék, sok helyen lepattogzott róla a festék.
A teherautók közül a fehér Peterbilt volt a kedvencem, ez nem vontató, hanem billencs, amelynek sajnos a hátsó része már letört. Ez a gép azért is különleges, mert nem 1:64-es, mint a legtöbb Matchbox, hanem jóval nagyobb, 15 centi hosszú. Ezt egyszerre kaptuk a testvéremmel, aki ugyanilyen méretű Porsche 944-essel gazdagodott. Karácsonyra külföldről hazatérő rokonok hozták. Egy ideig mindenvivő volt a baráti társaságban.
Mielőtt a Forma-1 és az autósport különböző ágazatai beszippantottak volna, magam is kizárólag az autók rabja voltam, így ha születésnapról, névnapról, húsvétról vagy karácsonyról volt szó, valamilyen kisautó jellemzően a kívánságaim között szerepelt amellett, hogy folyamatosan autós újságokat forgattam. Ennek köszönhetően egészen pofás kis gyűjteményre tettem szert. Kiskoromban szinte napi szinten előfordult, hogy beterítettem velük a szőnyeget (meg lényegében az egész szobát) szüleim legnagyobb „örömére”.
De mindennek megvolt a maga rendszere, főleg amíg megvolt a klasszikus autós szőnyegem: igyekeztem a játékot abszolút valósághűen kivitelezni – az autók kijelölt sávokban közlekedtek, kijelölt várakozó helyeken parkoltak, később pedig még külön rendszámokat is gyártottam az autókra. Előre és hátulra, hátul a manapság már nem használt plakettekkel, ahogy az a nagykönyvben meg van (volt) írva. Azt talán mondanom sem kell, hogy egyszerre csak a megegyező méretarányú autók tartózkodhattak az „utcán”.
Az autóimnak azonban akadt három ellensége (már ha helytálló ez a kifejezés): a korom, a tárolás jelentette kihívás, valamint a szüleim, akik egyúttal a szenvedélyem és az életem fő támogatói is. Mint azt említettem, az autók a szobának egy jó részét beterítették, így amikor éjszakára nem pakoltam el, előfordult, hogy láb alatt volt egy-egy autó. Az első két tényező pedig olyan megoldásokat szült a részemről, amik mai szemmel nézve lazán megállnák helyüket a műhelypokol-összeállításokban. Habár az autósportban leginkább a duct tape-re esküsznek, én valamilyen oknál fogva a celluxban és a gyurmaragasztóban láttam fantáziát. Ne kérdezzétek, miért.
Három autót mindenképpen kiemelnék a gyűjteményemből: a két legnagyobbat, a Mercedes 300 SL-t és a Porsche Cayenne Turbót, valamint a Ford Caprit, amit külön tartottam. Valószínűleg azért, mert akkoriban rongyosra néztem az Autókereskedőket, és így megmaradt az emlékezetemben.
Gyűjtőmániám bizonyos mértékben kiterjedt a buszokra és az autósportra is. Előbbiből egyelőre eléggé csekély a mennyiség, mivel a buszmánia az elmúlt években alakult ki bennem (akkor is fővárosi viszonylatban), azóta három Ikarus 260-ast szereztem be. Autósport esetében már szélesebb a paletta: Alonso 2014-es Ferrarija például egy olaszországi nyaralás hozadéka, míg Ralf Schumacher 1999-es Williamsére egy facebookos csoport nyereményjátéka révén csaptam le évekkel ezelőtt.
Ami azonban igazán büszkeséggel tölt el, az F1-es Toyota, valamint Michelisz Norbert világkupagyőztes Hyundai i30-asa. Előbbit kifejezetten édesapámtól kaptam, munkájából adódóan ugyanis főként akkumulátorokkal foglalkozik, és eléggé ritka példány, utóbbi pedig nem igényel különösebb magyarázatot. Annyit talán mégis, hogy karácsonyi ajándéknak kértem, a Hongkongból érkező szállítmány kalandos postai útja pedig igencsak komoly izgalomban tartotta szüleimet.
Édesapámtól tavaly karácsonykor gyermekkori Matchboxaim közül kaptam egy válogatást, az élet azt igazolta, hogy a megható ajándékot a legjobbkor hozta a Jézuska. Karanténidőszakban játszva a Citroën SM a mindenvivő.
Viharvert külseje dacára eszményi finomsággal suhan parkettán, kövön, linóleumon is, sajátos hanggal hasítva. A SpeedKings szériába tartozó K-33 a burkolatváltó előtti korszak nyomait viseli, a vaspántos, keményfa küszöbök megdolgozták az orrán az áramvonalas lámpaborítást. 1971-es gyártmány, hat évvel idősebb nálam, de remélem, hogy még az unokák is koptatni fogják, értékelik benne a kék hővédő üvegezést és együtt utánozzuk a Maserati-eredetű V6 hangját.
Elferdült tengelyeivel mintegy megelőlegezte az 1:1 méretarányban csak a 991-gyel bevezetett négykerék-kormányzást
Nagy kedvenc a Super Kings Porsche 911 Turbo, nyitható motorházzal és ajtókkal, ma is működő ajtózárakkal. Elferdült tengelyeivel mintegy megelőlegezte az 1:1 méretarányban csak a 991-gyel bevezetett négykerék-kormányzást. A K-70-es Matchbox belső tere nem elég cizellált annak megállapítására, hogy ez még a négyfokozatú vagy az ötgangos váltós. Kezdetben a Turbóban azért volt csak négy előremeneti fokozat, mert a 3,0 literes motor brutális erejéhez megerősített fogaskerekekből csak négy áttételhez fért el elegendő a váltóházban.
A rohamkocsi a T2-es Mercedes áruszállító második, 1986-1996 közötti generációját mintázza. Élőben a 3972 köbcentis, négyhengeres szívódízel krahácsolt az orrában 90 lóerővel. Valószínűleg a Binz építette az eredetit, a pompakocsikra, felépítményekre és páncélozásra szakosodott német cég, de engem nem ez dobott fel, hanem a kivehető-betolható ágy.
1:1 méretarányban talán a Binz építhette a T2-es Mercedes teherautóból a rohamkocsit. Kivehető és betolható a hordágy
Kis kerekei miatt homokozós csatákra alkalmatlan volt, de a kivonulási sebességem meghazudtolta a magas és keskeny építésű autó korlátait, ahogy óbégatva szirénáztam vele. Ehhez képest jó állapotban átvészelte az évtizedeket.
Míg a német Siku akkurátusan megadta a rohamkocsi alvázán a Mercedes-Benz 809D típusjelzést, a francia Majorette elintézte annyival a leírást, hogy Toyota 4×4 pickup. Pedig annyira sokféle Toyota pickup nem volt a Hiluxon (High+Luxury) kívül, még a VW Tarót beleszámítva sem .
A homokozó hőse a Majorette Toyota pickup. Figyeljétek merev tengelyeinek artikulációs képességét!
Ez az autó a faltörőzés hőse, amihez egy homokvár kellett, a tövébe egy fal, az akadály mögé-alá pedig egy árok. Nem volt túl összetett játék, akinek az autója elsőre belezuhant az árokba, az veszített. A platós gép nyerő volt, mert nagy kerekeivel lendületesen gurult és áttolta a falon a többiek autóit.
Az 1976-os VW Golf I a SuperFast szériába tartozik, kissé optimistán, mert a Forma-1-es autókra méretezett görgői ellenére biztosan nem GTI, amely 1976-ban jött ki, dupla fényszórója volt és háromajtós kasztnija. Vonóhorgával derék igavonóként hurcolta a lakókocsikat és egyéb utánfutókat.
Vonóhorga miatt hasznos a Golf I, az egyik motor elkallódott
Végül a K-100-as Ford Sierrát vettem még elő a kedvencek közül. Nem RS 500, még csak nem is Cosworth, de legalább egy XR4i kupé, V6-os, 150 lóerős motorral. A fehér Super Kings a hanyatlás korának autója, műanyag alvázzal, de még büszke brit gyártásból. Uwe Bahnsen formaterve kisfiúként is lenyűgözött és képzelhetitek, hogy világítottam, amikor a család első nyugati autója egy jobbkormányos Ford Sierra lett. Bordó 1,6 GL, gyönyörű plüsskárpittal és hátsó kartámasszal 1983-ból.
