1918 novemberében elhallgattak a fegyverek Európában, véget ért a négy évig tartó rémálom. Az autógyártók a hadiipar kiszolgálása után végre ismét azzal foglalkozhattak, amihez igazán értettek, és mohón vetették bele magukat a termelésbe. A Peugeot az alkalmat kihasználva megtisztította modellkínálatát. A minél gyorsabb kiszolgálás érdekében folytatta háború előtti slágertermékének, a Type 153-asnak a gyártását, valamint rohamléptekben kifejlesztett egy kisautót: a Type 159-es nem bővelkedett úttörő megoldásokban, de a rendelkezésre álló alkatrészekből könnyen és gyorsan összeszerelhető volt.
Az eleve átmeneti megoldásnak szánt modellt mindössze egy év után leváltotta a nála jóval modernebb 163-as: a tágas, gyors és elegáns autó korábban elképzelhetetlen mennyiségben talált gazdára, így nem csupán a márka talpra állásában játszott főszerepet, de a francia autóipar megerősítésében is. A vállalat irányításában talán már ekkor sokan látták, ez a helyes irány a márka számára. A történelem őket igazolta, hiszen a következő 100 évben előremutató, mégis megfizethető modellekkel szerzett magának hírnevet és stabil rajongótábort a Peugeot.
Amikor a Peugeot 1920-ban bemutatta a Type 156-ost, a márka hívei a háború előtti Type 135 elegáns vonalait és dinamikáját remélték viszontlátni – az újonc azonban sokkal többet kínált annál. Tekintélyes méreteinél is fontosabb volt, hogy visszatért a gyártásba a soros hathengeres motor, ám jelentősen továbbfejlesztett kivitelben: innovatív, hüvelyszelepes kialakításra révén tartós, finom járású és takarékos volt, nem utolsósorban pedig 90 km/óra végsebességre volt képes. Kifinomultsága, dinamizmusa és helykínálata ideális reprezentációs limuzinná tette, így bár a fejlesztési költségek fényében fájdalmasan kis darabszámban, csak 180 példányban talált gazdára, a vásárlók egyike Alexandre Millerand francia államelnök volt.
Megkésett utódja, az 1928-tól mindössze két éven át gyártott Type 184 hiába volt kiemelkedő 3,8 literes, soros hathengeres motorjával – és annak 80 lóerőjével –, valamint 5,2 méteres hosszával, a fizetőképes kereslet gyors hanyatlása megpecsételte a sorsát. Így bebizonyosodott, a Peugeot jól döntött, amikor a gazdaságosan gyártható, kedvező árú automobilok fejlesztése és gyártása mellett kötelezte el magát.
A kor legizgalmasabb Peugeot-ja mindazonáltal az a típus volt, amely arany középutat alkotott a fényűzés és a gazdaságosság, a racionalitás és a vezetés élménye között.
Kereken száz évve mutatkozott be a Type 174, amely fele akkora motorja ellenére dinamikusabb volt a Type 156-osnál, és amelyről érdemtelenül kevés információ maradt az utókorra.
Annyi bizonyos, hogy a kifejezetten kompakt, 4,46 méteres autó (bár az csupán irányadó érték, hiszen a vevők jelentős része járóképes alvázként rendelte meg a modellt, hogy maga építtessen rá karosszériát) kifejezetten sportos menettulajdonságokkal bírt, pedig a motorja hat- helyett mindössze négyhengeres volt. A 3,8 literes erőforrás így is 85 lóerőt adott le, ami a négyfokozatú kézi sebességváltóval társítva nemcsak a közúti közlekedésben tette sikeressé, hanem a motorsportban is. Amikor a Peugeot 1926-ban először vett részt hivatalos, gyári csapattal a Le Mans-i 24 órás versenyen, a Type 174 két példányát nevezték – igaz, 110 lóerőre növelt teljesítménnyel.
Az ütőképes konstrukcióhoz olyan legendás neveket társított a Peugeot, mint André Boillot, Louis Rigal, Louis Wagner vagy Christian Dauvergne. A futómű, a motor és a pilóták mind a végletekig megbízhatónak bizonyultak. Félidőben az abszolút élmezőnyben haladt mindkét autó, amikor gyors egymásutánban mindkettőt diszkvalifikálták – Boillot-ékat egy törött szélvédő miatt, míg Wagnerék az elektromos önindító meghibásodása miatt nem tudták szabályosan újraindítani a motort egy kiállást követően.
Noha a Type 174 Le Mans-i bemutatkozása nem hozott diadalt, maga a részvétel nagyban hozzájárult a típus népszerűségéhez. A rövidebb tengelytávú sportverzióból bő kétszáz darabot adtak el, a tágasabb limuzinból négyszer ennyi fogyott a gyártás öt éve alatt. 1928-ban a típus közvetlen utód nélkül távozott a kínálatból.
Egy évvel később a Peugeot elkötelezte magát a nagyüzemi szériagyártás mellett, és ez áthelyezte a hangsúlyokat a márkán belül. Az 1934-ben bemutatott Peugeot 601 zseniális konstrukciójának fényét az érdemtelenül alulméretezett motor halványította, amikor pedig a márka 40 évvel később bemutatta következő felső kategóriás típusát, a Peugeot 604-est, a piacnak már egészen más fogalmai voltak a prémium autókról.
A Peugeot Type 601 és a Peugeot Type 604
Ma már tudjuk, hogy a Type 174 volt a Peugeot utóbbi száz évének utolsó, fenntartások nélkül sikeres, klasszikus luxusmodellje, így rövid, ám annál ragyogóbb hagyaték utolsó letéteményese.