75 ország 247 csapata vesz részt a 2022-es Budapest-Bamako Rallyn, amely október 21-én a Vezess.hu start partival indul. A rajtot élőben követheted majd a Vezess YouTube-csatornáján. A világ legnagyobb amatőr ralijaként számontartott viadal több újdonságot is hoz, amelyről a kitaláló Szabó Gál András, művésznevén Villám Géza beszélt a 24.hu-nak adott interjúban.
Minden eddiginél hosszabb lesz térben és időben is az idei Budapest-Bamako. Miket emelnél még ki, miben lesz más, mint az előző években?
A legnagyobb különbség, hogy most októberben indulunk, ilyenkor még sosem indultunk. Ennek az az oka, mert tavaly októberben még nyitva volt Marokkó, de aztán decemberben újra bezárták az országot, és úgy kalkuláltunk, hogy ha megint elkapunk egy ilyen Covid-hullámvölgyet, akkor talán nagyobb az esély, hogy bejutunk. A másik, amihez igazítani kellett, az az esős évszak Nyugat-Afrikában. Úgyhogy ez lehet az első év, hogy sárral, vizesebb területekkel is találkoznak az emberek, ami eddig nem nagyon volt. A tizennégy Bamako történetében egyetlen olyan alkalom volt, hogy pocsolyán kellett átkelni. Még konkrétan emlékszem is a pocsolyára.
Szabó Gál András, a Bamako Rally verseny szervezője
247 csapat és 547 fő áll rajthoz. Általában ennyi versenyzőből mennyi ér el a célig?
Általában 20 százalék szokott lekopni. Sokkal többen érnek célba, mint mondjuk a Dakaron, mert kevésbé vagyunk szigorúak és zordak. A Budapest-Bamako úgy jött létre, hogy legyen egy olyan verseny, ahol nem kell kiesni, ha nem tudsz teljesíteni egy napi etapot. Én el akartam indulni 2004-ben a Dakaron, de rájöttem, hogy nem jó, mert arról szól, hogy az amatőröket és a bénákat szívassák és csak a profik tudjanak végigmenni. Az amatőrökkel nem kell foglalkozni, és hazaküldik az első két-három napban.
És akkor jött az a gondolatom, hogy ki kéne találni egy olyan versenyt, ahol nincsenek ilyen szigorú szabályok, ahol ki lehet hagyni etapokat, ahol nem baj, ha nem érsz időben a célba, csak az a lényeg, hogy a végén beérj.
Aki nem ér be, az általában azért, mert tényleg nagyon tönkremegy a kocsijuk, vagy feladják, vagy valamilyen családi okból haza kell jönniük, vagy komoly hibája van az autónak, de olyan drága, hogy nem merik otthagyni. Ilyenkor meg kell szervezni, hogy evakuáljanak, és hazajussanak valahogy.
Ez hogy megy, felhívnak és próbáltok segíteni? Vagy saját erőből kell megoldaniuk?
Mindenki saját erőből kell hogy megoldja a problémáit. A Bamakónak ez az egyik szépsége szerintem. Mondjuk is ezt a nulladik perctől, hogy ez nem egy társas utazás, nem egy utazási ügynökség, nem egy idegenvezetős szafari. Ez egy kemény verseny, ahol mindenki a saját erőforrásaira, a saját tudására van utalva. Ha valami bajod van, azt neked kell megoldanod.
Ha vérzel, eltörtek a végtagjaid, akkor van egy mentőcsapat, aki segít, és van orvosi ellátás minden táborban. Ha a kiszáradás szélén állsz, akkor rá fogunk kötni egy infúzióra, és nem lesz semmi bajod, de ha elakad az autód a sivatagban, azt saját magadnak kell megoldani.
Láttam, hogy te is indulsz mindig. Mi van, ha te akadsz el? Gondolom, mint alapító-szervező ez halmozottan problémás.
Egyszer eljött velünk egy fotós, aki már fényképezett autóversenyeken. A hetedik napon odajött hozzám, hogy ő még ilyen versenyen nem volt. A harmadik napon jött rá, hogy nincs cateringkocsi. Azt mondta, hogy „itt mindenki szív, a fotós is szív, a rendező is szív”, mire azt válaszoltam, hogy „igen, a Bamako lényege, hogy itt mindenki szív”.
Mit kell csinálni, ha én elakadok? Ugyanazt, mint bárki másnak. Nincs semmiféle kiváltságos helyzetem, nincs külön helikopterem. Ugyanúgy elakadtam én is, ugyanúgy töltöttem éjszakát kietlen helyeken a sivatagban, töltöttem éjszakát Marokkóban egy ház tetején és próbáltam megoldani a problémáimat.
Volt, hogy egész éjszaka húztak a sivatagban. Halálfélelmem volt, mert egy régi bogárhátú Volkswagenben ültem, és olyan gyorsan húzott a srác, hogy nem láttam semmit, csak a port. Időnként át tudtam szólni CB-rádión, hogy lassíts, mert halálfélelmem van, ő meg erre csak röhögött és nyomta tovább. Olyan is volt, hogy elakadtam defekttel, nem járt arra senki, vizem nem volt, kint kellett aludni a szavannán. De ezek előbb-utóbb mind megoldódnak.
Volt egy olyan este, ahol egy nomád sátorban kecskékkel aludtunk. Elfogyott a benzinünk egy olyan kis faluban, ahol nem úgy kell elképzelni, mint Európában, hogy van egy nyitva tartó benzinkút, bemész, betöltöd, hitelkártyával kifizeted. Egy csávó kannából a kunyhójából árulta a benzint. De mikor odaértünk, már aludt, és nem lehetett felébreszteni. Úgyhogy azt mondták, aludjunk ott egy sátorban. Ott aludtunk egy nomád sátorban, ahol a kecskék mászkáltak a fejünk felett és reggel odaszartak mellénk. Teljesen bizarr volt.
Mindenkinek meg kell küzdenie a nehézségekkel, de ez teszi a Bamakót emlékezetessé és izgalmassá.
Leírjuk a résztvevőknek, hogy ne számítsál semmi jóra, mindenféle rossz megtörténhet, és aztán reméljük, hogy nem történik annyi rossz, mint amit leírtunk. Mi lefele hype-olunk, nem felfele. Egy dolog állandó, hogy iszonyatos jó emlékek keletkeznek azzal, hogy az emberek megoldanak egyedül nagyon extrém nehézségeket, olyanokat, amik teljesen a komfortzónájukon kívül esik.
Szervezésileg ez hogy néz ki: vannak az etapcélok és ti már itt várjátok a csapatokat, vagy mindenki egyszerre fut be?
Úgy néz ki, hogy minden este vannak adott célpontok. Ez általában egy kemping, egy szálloda vagy a sivatagban csak egy GPS-pont, ahol nő egy fa és akörül találkozunk. Aki először odaér, attól azt kérjük, hogy kezd el csinálni a tábort, aztán beérkeznek a mentők, a szervezők és a többiek. Lehet olyat is, hogy kihagysz egy etapot és akkor nem oda mész. Akiknek például elegük van, hogy négy napja nem fürödtek, azok akkor bemennek a közeli városba, egy szállodába és reggel visszajönnek a táborba. De azt mindig lehet tudni, hogy a tábor az egy stabil pont és ott van mindenki.
Mik a szervezés nehézségei? Mert azért sok országot érintetek, sok olyat, ami európai szemmel nézve teljesen máshogy működik, mint amit megszoktunk, ráadásul sok csapat vesz részt a rallyn.
Minden évben vannak kihívások. Az első párban még viszonylag könnyű volt a szervezés. Elmentem Mauritániába három csupor mézzel, mert azt mondták, ott a méz egy nagyon kurrens cikk, és nagyon szeretik. Bementem a turisztikai minisztériumba, odaadtam a három csupor mézet, három embernek és megkaptuk az engedélyünket, mert mindenki úgy gondolta, „ezek úgyse jönnek ide, itt a méz, eltesszük, kiadunk valami papírt”. Tulajdonképpen ennyi volt a szervezés. Az első Bamakónak nagyon sok szakaszát én se ismertem csak könyvből és Google Mapsről.
Ahhoz képest nagyon komplex lett a szervezés. Az idei legnagyobb probléma, hogy az afrikai országok azt mondták, nem mehetünk be ennyien, ha nincs mindenki letesztelve Covidra. A legnagyobb kihívás az volt először is, hogy elfogadtassuk mindenkivel, legyen beoltva. Az oltásellenesek így kiestek. Utána azt is el kellett fogadtatni, hogy menet közben négyszer kell tesztelni. Az idei Bamakón indul egy Covid-tesztelő busz, amin tíz önkéntes és ápoló ül, és tesztelni fognak mindenkit.
Ez egy iszonyatosan nagy kihívás volt: az összes országgal meg kellett állapodni, ki az, aki tesztel, milyen teszt, elfogadják-e, és hogy ne a kormányzati tesztelőrendszereket használjuk. Ha azt használnánk, teljesen lefagyna a rendszer és az egész rally megállna, mert nem tudnak egy kis faluban letesztelni 500-600 embert.
Ez az egyik kihívás, aztán Guineában menetközben puccs volt, eltávolították azt a kormányt, amelyikkel megállapodtunk. Ilyenek mindig vannak, és ezek elég idegőrlőek tudnak lenni.
És valahogy az utolsó pillanatban állandóan jön egy krízishelyzet. Most, lekopogom, eddig nem volt semmi, de nem lehet tudni, hogy mikor esik be egy puccs. Jelenleg óriási gazdasági és társadalmi problémák vannak. Ott is mennek föl az ételek árai, infláció van, az emberek pedig nem tudják kifizetni. A rizsnek, ami egy alapélelmiszer Afrikában, megduplázódott az ára. Sierra Leonéban forrongások voltak, megöltek pár embert. Úgyhogy ilyen robbanás bármikor, bárhol előfordulhat, és ezeket tudni kell kezelni menet közben is.
Ez azt is jelenti, hogy ebben az évben veszélyesebb a Bamako?
Nem, nem rizikósabb, mint máskor. Minden évben fel kell készülni valamilyen politikai, gazdasági, terror- vagy egészségügyi veszélyforrásra. 2015-ben, mikor kitört Maliban is az Ebola járvány, akkor mondták le legtöbben az indulást, csak a legbátrabbak jöttek.
Mindig azt mondom, hogy a veszélyektől nem félni kell, hanem kezelni kell tudni. 2018-ban, mikor a rally előtt elraboltak spanyol segélymunkásokat Mauritániában – és a Dakart lefújták emiatt –, akkor is sokan megijedtek, és akkor az volt a válaszunk erre, hogy jó, akkor úgy megyünk át Mauritánián, hogy elöl tüzérségi páncélozott, középen három rendőrautó, hátul gépfegyveresek. Teljes katonai konvojban mentünk át az országon, nem tehettük magunkat – CIA-kifejezéssel élve – „soft targetté”.
2020-ban, a legutóbbi Bamakón az volt a probléma, hogy tüntetések voltak a guineai kormány ellen, és a kormány belelőtt a tömegbe. Pont egy olyan városban, ahová a rally megérkezett volna. Egy nappal azelőtt, hogy megérkeztünk volna az országba, kiadtak egy sajtóközleményt, hogy ezt a várost teljesen lezárták a külföldiek elől. Nem azt mondták, hogy a Budapest-Bamako elől, hanem a külföldiek elől. Azt tudni kell, hogy külföldiek ott rajtunk kívül nem voltak. Az országnak van egy ilyen évi 300-400 fős turizmusa, körülbelül annyi, mint Budapest turizmusa éjfél és negyed egy között. De azt mondták, hogy nem mehetünk be és elterelték a rallyt egy teljesen másik útvonalra.
Vannak ilyen dolgok, amikkel az utolsó pillanatban kell tudni improvizálni. Ilyenkor a legnehezebb, hogy hogyan kommunikálunk a mezőnnyel, hiszen nagyon szét van ott már szakadozva a társaság. Van, aki ott már egy-két nappal le van maradva, van viszont, aki már kicsit előre is ment. Ezek a szervezési nehézségek és ezért ez az idei és a két évvel ezelőtti egy elég ambiciózus vállalkozás, hogy ennyi országon megyünk keresztül.
Guinea különösen nehéz hely, nagyon szép ország, nagyon látványos, tényleg nincs turizmus, nem nagyon lehet tudni róla, egy terra incognita, úgyhogy mindenképp izgalmas a Bamako szempontjából, de nagyon nehéz ott bármit kezdeni velük. Megállapodsz a kormánnyal, aztán két nap múlva leváltják őket.
Neked melyik volt eddig a kedvenc célod?
Én nagyon szeretem Malit, mindig szívesen mentem Maliba. Felüdülés, mindenki mosolygós, barátságos. Aránylag szegénységben élnek, de nagyon nagy boldogságban, és ezt tök jó látni. Hogy nem a pénz boldogít, hanem a család, az együttlét, hogy a jószág egészséges, gyarapszik, hogy nő a köles. Mindennek tudnak örülni. Ezenkívül jó a kaja, jó a zene, mindenhol van hideg sör, kedves ország és nagyon szép. Oda most sajnos nem tudunk visszamenni, eluralkodott ott a terrorizmus meg az iszlám szélsőségesség.
Gambiát is szeretem, ahová menni szoktunk. Illetve Sierra Leone egy gyönyörű ország, egy tengerparti gyöngyszem. Ide megyünk idén, és nagyon hálásak, hogy megyünk. Sierra Leonéban az volt a probléma, hogy volt egy nagyon durva polgárháború, ami teljesen megtépázta az országot, erről készült Leonardo DiCaprióval a Véres gyémánt című film, ami a turizmust is tönkretette. Mindenki, aki megnézte, úgy döntött, hogy oda inkább nem megy. Pedig ennek már 20 éve, nyoma sincs, viszont vannak gyönyörűszép, teljesen szűz tengerpartok, tengerbe hajló pálmafák, kókuszdiók és fehér homok mindenütt.
Én mindenhol megtalálom a szépséget, meg a jót meg az izgalmat, de Mali meg Sierra Leone különösen közel áll a szívemhez.
Minden évben jótékonykodtok is, idén például napelemes energiarendszert és számítógépeket visztek. Ezek hogy jönnek? A csapatok is úgy indulnak már, hogy szeretnének jótékonykodni? Hogy dől el, hova mit visztek? A szervezés közben merül fel, hogy valahova valami kéne és akkor ezen ti próbáltok segíteni?
A jótékonykodás és a segítés fontos alapfilozófiája a rallynak. Megpróbálunk minél több emberen és helyen segíteni, de ez igazából nem egy világmegváltó nagy segítség, mert Afrika bajait nem tudjuk megváltani. Ez tényleg csak arról szól, hogy a házigazdáinknak viszonozzuk azt a szeretetet, és azoknak az embereknek az életét kicsit jobbá tegyük, ahová megyünk.
Elkezdtünk átállni olyan jótékonysági feladatokra, amik fenntarthatók, hosszú távúak és jelentős változást hoznak: kutakat ástunk, iskolát építettünk, szereltünk fel. Viszünk iskolai bútorokat, számítógépeket, de innen Budapestről már nem hordunk ki semmit. Egyszer egy lányokat körülmetélő asszonyt beírattunk fazekastanfolyamra, hogy ne a lányokat csonkítsa, hanem legyen más mestersége.
Minden csapatnak megvan a saját, önmaga által kitalált és megvalósított karitatív célja, teljesen rájuk van bízva. Például valaki szerzett tíz laptopot, azt elhozza öt különböző iskolába. Az itinerbe leírjuk, hogy hol és milyen iskolát, árvaházat, intézményt, jótékonysági szervezetet támogathatnak, és ezek közül választanak, odaviszik.
Ezenkívül van, mikor gyűjtést szervezünk, mint ez a nagy idei kiemelt projektünk. Sierra Leonéban van egy iskola, ahol nincs áram, és ott ki fogunk építeni napelemes rendszereket, hogy tudjanak késő délután is tanulni, a számítógépeket pedig be tudják üzemelni. Kapnak mobiltelefon-töltőket is, ami a közösségépítésnek nagyon fontos része, hiszen ezekben a falvakban lehet, hogy nincs áram, viszont mobiltelefon van, de senki sem tudja a telefonját tölteni. Vagy akkumulátorokról töltik, amit aztán kidobnak a tengerparton, ezzel szennyezve a környezetet.
Ugyanebben a faluban a szén-dioxid-kibocsátásunkat ellensúlyozandó, fákat ültettünk 2020-ban és idén újra el akarunk ültetni 2000 fát.
És ez hogy működik, odamentek és akkor elkezditek ezeket megcsinálni?
Nem. Ez úgy van, hogy odamegyünk, ünnepélyesen elültetünk egy fát. Azonban az esős évszak kezdetekor kezdődik a faültetés rendesen, különben kiszáradnának. Most nem lehet ültetni. Ráadásul azt a területet ki kell tisztítani, tele van gazzal, törmelékkel, hulladékkal, ki kell alakítani, hogy fát lehessen ültetni. Ezek általában gyümölcsfák, amik termést hoznak, és amit el tudnak adni a helyiek.
Mindenképp hasznos, mert levegőt tisztít, szén-dioxid-kibocsátást ellensúlyoz és még bevételt is hoz a falusiaknak. Az ilyen projekteket szeretjük, ahelyett, hogy a használt plüssmackókat szállítanánk Afrikába.
2024-re lehet már jelentkezni. Van azzal kapcsolatosan valami tervetek? Más lesz, mint az eddigiek?
Igen, a jelentkezés a website-unkon már elkezdődött 2024-re. Nincsenek még konkrét tervek, elképzelések vannak. Az idei meg a tavalyi nagyon ambiciózus volt és ez sokaknak nehézkes is pénzügyileg, így szeretnénk valami költségkímélőbb Bamakót csinálni 2024-ben. Lehet a táv is rövidebb lesz, kevesebb vízumot kell venni, megpróbáljuk úgy csinálni, hogy ne kelljen Covid-tesztelésért fizetni. Egy lightosabb, költségkímélőbb Bamakót akarok szervezni azoknak is, akik idén nem tudtak indulni. De a cél és a filozófia mindig ugyanaz: legyen változatos, kalandos és lenyűgözően szép. Ezekben nem szenvedhet csorbát a futam.
És mik a hosszú távú célok?
Hosszú távú célom, hogy szeretnék valakit találni, aki tőlem átveszi, és viszi ugyanebben a szellemiségben. Kilencvenévesen nem biztos, hogy Bamako rallyt akarok majd szervezni. Többször próbáltam már abbahagyni, de egyszerűen nem lehet, mert olyan lendület van benne és annyira akarnak jönni az emberek. Meglátjuk.
Ha meg nem lesz ilyen személy, akkor csinálom, amíg bírom, ezt nem lehet abbahagyni, sajnos. Nagyon sokaknak egy addikció ez, nekem a szervezés is valahol az.
Ezek a személyes céljaim, a futamnak meg az lenne, hogy ameddig ennek az alapfilozófiája létjogosult, addig létezzen és okozzon örömöt. Nagyon jó érzés, hogy felnőtt egy generáció, amelyik gyerekkorában nézte, most meg már indul, és biztos van egy olyan generáció is, aki most olvassa az újságot vagy nézi a tévét, és azt mondja, „hú, ez az igazi kaland”!
