Vannak autómárkák, melyeknél a megszokott autóbemutató utak mellett néha belefér valami izgalmasabb program is. A Mazdával átautóztuk már Szibériában a befagyott Bajkál-tavat, Kovács Miklós kollégám Európa jeges északi csücskéig vezetett, most pedig Törökországban, a világ legveszélyesebb útjai között számon tartottak közül néztünk meg kettőt. Illetve nemcsak megnéztük, hanem végig is vezettünk rajtuk. Az első részben az Eufrátesz mellett kanyargó, hegybe vágott alagútsoron autóztunk, néhol több száz méter magasan a folyó fölött, keskeny, védőkorlát nélküli, burkolatlan utakon, a most következő második felvonásban pedig szintén egy burkolat nélküli, de jóval meredekebb szakaszt jártunk végig. Míg az első napot a felfrissített CX-5-össel tettük meg, erre a napra a márka első konnektorból is tölthető hibrid modellje, és egyben legerősebb sorozatgyártásba kerülő típusa, a CX-60-as jutott.
A második nap 10 óra alatt úgy 500 kilométert vezettünk és a nap fő attrakciója a D915-ös számú út – az előző részben bemutatott társához hasonlóan ez sem egy lezárt, csupán az adrenalinra vágyó turistáknak fenntartott szakasz, hanem Törökország aktív közúthálózatának szerves része – amelynek bő 100 kilométeres szakaszának északi része leginkább hajmeresztő meredekségének és szűk hajtűkanyarjainak köszönheti, hogy bekerült a világ legveszélyesebb útjainak sorába.
A navigációs képernyőn is vidám látvány a szerpentin
Az utat 1916-ban, Trabzon elfoglalása után az oroszok építették, bár a sajtóanyag felhívja rá a figyelmet, hogy ezt az építkezést inkább úgy képzeljük el, hogy az oroszok fegyverrel a kézben, cigarettázva nézték, ahogy a kényszermunkára odavezényeltek hada elvégezte a keserves munkát. Bár az igazán rémisztő rész csupán bő 5 kilométer hosszú, de ezen a távon 1712 méterről 2035 méteres magasságba küzdheti fel magát az autós, vagy ereszkedhet le, attól függően, melyik irányból érkezik. Igen, ez is kétirányú út, és a szembeforgalom itt is rendesen feldobja a hangulatot, hiszen a 13 hajtűkanyarral megspékelt út, nem igazán széles, és a kanyarok is olyanok, hogy eléggé észnél kell lenni – és közben kitenni a kereket a meredély szélére -, ha visszatolatás nélkül akarja valaki bevenni őket.
Kis odafigyeléssel tolatás nélkül is le lehetett autózni
Jó időben sem igazán ajánlják az utat kevésbé magabiztos sofőröknek, rossz időben meg kifejezetten kerülendő ez a szinte csak szűk kanyarokból álló út. Nemcsak azért, mert bármelyik benézett hajtűkanyarban le lehet pottyanni a mélybe, hanem mert az út is meredek, és esőben az ingatag burkolatot is elviheti az eső, vagy a nyakadba sodorhat egy kisebb-nagyobb kőomlást. Nekünk nem volt szerencsénk, az időjárás errefelé teljesen megjósolhatatlan, bár a tervezettnél korábban indultunk a szerpentin felé, mégsem sikerült elcsípni a jó időt, hogy lássunk is valamit.
Nem érdemes hibázni
Eső viszont nem esett, ezért a szervezők a lehetőségekhez képest biztonságosnak ítélték az utat, így talpig ködben, de nekivághattunk az ereszkedésnek, ami így, hogy alig láttunk messzebb a következő fordulónál, nem is volt annyira ijesztő. Lassan, komótosan ereszkedve vettük sorra a kanyarokat, itt-ott kisebb nagyobb pocsolyákkal, csúszós kövekkel, de alapvetően baj nélkül lejutott a csapat kevésbé tapasztalt része is.
Másokat is megihletett már ez az út, itt épp egy Kamazzal veretnek végig a környéken, valamivel komolyabb tempót diktálva, mint amit mi autóztunk:
De a szerpentin előtt sem volt hiány kalandból, a napot rögtön egy kompozással kezdtük, nem sokkal az indulás után a látványosan kiszélesedő Eufráteszen hajóztunk át. Szokatlan volt, hogy a kompra tolatva kellett felállni – bár volt rajta hely bőven megfordulni – és az is, hogy a személyzet összevissza kalimpálva próbálta terelgetni az autósokat, hogy ki hova parkoljon le. Sokkal jobb lett volna, ha békén hagynak mindenkit, a CX-60-as tolatókamerájával az utolsó szabad centikre is be tudtunk volna állni, ha igazán szükség lett volna rá.
De nem volt, a komp félig üresen indult el a szűk 2 kilométeres útra, menet közben elhúzva a perteki vár mellett, amit a XI. században építettek a közeli bányák, különösen a rézbányák ellenőrzése céljából. Az erőd 1974-ig a szárazföldön feküdt, de ekkor a Keban-gát építésekor a környék víz alá került, és jelenleg is csak egy hatalmas sziklatömb, illetve a rajta lévő erődítmény emelkedik ki a vízből.
Az erőd, ami 1974-ig a szárazföldön volt
Kikötés után vegyesen váltakoztak a köves, alig járt utak, a hosszú, nyílegyenes szakaszokkal, majd elkezdett érezhetően emelkedni az út. Itt jött igazán jól a CX-60-as 327 lóereje, illetve az összkerékhajtás. Mindez a széles, aszfaltborítás nélküli, de aránylag sima, kőzúzalékkal szórt és jól karbantartott úttal igazán szórakoztató kombinációnak bizonyult.
Néhány kanyar után hamar rá lehetett érezni, hogy nagyjából milyen tempóval és kormányszöggel érdemes megérkezni a kanyarba, hogy a köveken elegánsan csúszva lehessen egyre feljebb jutni egészen a 2330 méteren lévő hágóig. Közben a nyárból hirtelen szinte tél lett, sokat nem is időztünk fent, már az impozáns méretű, megfontoltan forgó szélerőművek sem nagyon látszottak, amikor megindultunk a hajtűkanyarok felé.
A második nap útvonala
Papírrendőr
Traffipaxról, katonai ellenőrzőpontokról az első részben is volt szó, de a második napra is jutott bőven rendőrből. Igaz, ezek többsége papírból volt, és úgy álltak a szintén papírból készült rendőrautó mellett, vagy ültek éppen benne, mintha épp a közutak biztonsága fölött őrködtek volna.
Álrendőr itthon is előfordul, de ugye ezeket a helyiek hamar megszokják, és legfeljebb azoknál működik az elrettentés, akik először találkoznak a kétdimenziós rendőrrel. A törökök ennél sokkal rafináltabbak, a papír-rendőrautókat láthatóan mobilra tervezték, tisztességesen körbe is vannak pakolva terelőkúpokkal, és valószínűleg rendszeresen új helyre telepítik őket.
Talán még egy fánk kéne a szájába a nagyobb hitelesség kedvéért. Már ha a török rendőrök esznek egyáltalán fánkot
Ez azonban még nem minden, az oldalnézetben leparkolt autók tökéletesen úgy néznek ki, mint az igaziak, amelyek szintén így, a forgalom irányára merőlegesen állnak az út szélén, és még napelemes fényhidat is szerelnek rájuk, ami villog. Igazi szemétség, pláne abban az országban, ahol a helyiek nagyjából minden létező sebességkorlátozásra tojnak. Bár az is lehet, hogy ők képesek megkülönböztetni az igazi rendőrt a kamutól.
Az ereszkedés végén ihattunk egy török teát a szerpentin alján lévő házban, ami sokkal inkább tűnt magánháznak, mint vendéglátóipari egységnek. Amúgy a török tea legalább annyira érdekes – ez a vacak szépen mondva – mint a török kávé. Persze muszáj ezt is kipróbálni, de szerencsére kevesebbet töltenek belőle a pohárba, mint mondjuk Ukrajnában vodkából.
De legalább nem kell belőle sokat inni
Innen még hosszú út vezetett a Fekete-tenger partján fekvő végállomásig, lehetetlen hegyi falvakon keresztül, ahol félkész, panelház méretű monstrumok billegtek a hegyoldal szikláin, miközben két személyautónak is szűk utakon teherautókat, kamionokat is kerülgethettünk. Kicsit lejjebb is voltak érdekességek, például a hosszú kilométereken keresztül térkővel borított utak, vagy a térképen jelölt, de a valóságban nem létező benzinkutak. Valamivel lejjebb, ahol már magunk mögött hagytuk a szűk utakat, hegyeket, városnyi, frissen felhúzott toronyházakból álló városrészek szabdalták a tájat. Mint egy túlméretezett Gazdagrét, csak sokkal vonzóbb épületekkel, viszont lehangoló mennyiségű szeméttel az építkezések mellett.
Pihenő, miután levánszorogtunk a hajtűkanyarokon
Még mielőtt befutottunk volna a túra végét jelentő Fekete-tenger menti Trabzonba, elhajtottunk az Erdogan park mellett, és hálát adtunk a sorsnak, hogy nálunk egyelőre még meg kell halni ahhoz, hogy közterületet nevezzenek el valakiről. A végállomáson kissé fáradtan, de szomorúan eszméltünk rá, hogy itt vége a kétnapos, bő 1100 kilométer hosszúra nyúlt török kalandnak, és már csak a hazarepülés van hátra. De magunkban már elkezdtünk reménykedni benne, hogy a következő Epic Drive-ig nem kell majd annyit várni, mint ami a legutóbbi és a mostani út között telt el, a Covid, illetve a korábban kiszemelt országban dúló felfordulás miatt.
