Az autófotózás nem volt mindig olyan gyors és költséghatékony folyamat, mint manapság. Itt van például ez az Opel Kadett-es címlapfotó, amit három nap alatt hoztak össze és a világ pénzét rálocsolták. De nézzük, mi is történt pontosan ezzel az Opellel, és hogyan mentek el napok egy látszólag egyszerű kép elkészítésével!
A fényképész
Kezdjük az emberrel, aki a kamera mögött áll. Őt Peter Forsternek hívják, 1958-tól a zürichi iparművészeti iskolába járt, majd három éven át fotóssegéd volt, utána egy zürichi reklámügynökség fotóstúdiójának felállításával és vezetésével bízták meg. 1971-től fotósként dolgozott, többek között nagy autógyártóknak, a Volkswagennek, Porschénak, és készített képeket a BMW-nek, a Mercedesnek, a Fiatnak is. Később önálló, saját stúdiót rendezett be, amit előrelátóan a kor legjobb – egyben legdrágább – fotós eszközeivel szerelt fel. Ami ráadásul hazai, svájci termék is volt: a Sinar P rendszer.
Ez a 80-as évek csúcsminőségű műszaki kamerája volt, mai szemmel nehezen emészthetően bonyolult mechanikával, szinte végtelen variálhatósággal és parádés optikai teljesítménnyel. 8×10 colos hátfallal az alapkészlet 20,4 kilogrammot nyomott, maga a gépváz 3550 dollárba került objektív nélkül, melyek további, darabonként 500-1500 dolláros befektetést jelentettek. Ezzel még nincs vége, az objektív mögé szerelhető zárszerkezet újabb 600 dollárba került, plusz még a gyári fénymérő 700 dollárért, és még kismillió kiegészítő, hogy ki is lehessen használni a rendszer sokoldalúságát.
Hogy erről az 1981-es árlista alapján összeszedett 7-8000 dollárról el tudjuk képzelni, mennyit ért, nézzünk meg egy 1981-es amerikai autóárlistát, ahol 5500 dolláros ár szerepel a Chevrolet Chevette mellett. Ez mondjuk nem túl szép autó, de akkoriban egy tetszetősebb Buick Regal is megvolt 8700 dollárból, vagy egy Cadillac Coupe de Ville 15 ezerből.
1981-ben nagyjából ilyen autó árába került egy Sinar P készlet – Fotó: Greg Gjerdingen – wikipedia.org
Persze aki drága dolgokkal dolgozik, annak vastagon fog a tolla is, ha számlát kell írni, de ez a megrendelőket nem igazán tartotta vissza, sőt. Mivel Forster mindig kiváló munkát adott ki a kezéből és szigorúan betartotta a határidőket is, mindenki boldog volt még úgy is, hogy ezért az Opel-fotózásért 1275 dolláros napidíj ütötte a markát, amiben még nem voltak benne a menet közben felmerülő költségek.
Ez lett a nyerő ötlet, már csak a kivitelezés maradt hátra
Gondok, bajok
Miután a fényképész és a megrendelő egymás kezébe csapott, nekiláttak a különleges Opel-modell címlapfotózásának, illetve előbb az ötletelésnek. Hamar kiderült, hogy a titkolózás miatt az autót csak az Opel stúdiójában lehet lefényképezni, így előre mindent pontosan meg kellett tervezni, hogy a helyszínen már ne akassza meg a munkát valami váratlan nehézség, és ne menjen az értékes idő rögtönzött megoldások kitalálásával. De persze nem így lett, mert például az előzetes információkkal ellentétben a stúdió falai nem voltak fehérek, így egy plusznap elment a festéssel.
Pontos tervvel álltak neki a munkának
A tervezett fénykép beállításához az autót fekete fóliára állították, majd a Sinar P kamera hátuljára 4×5 colos – ez 10×12 centiméteres méret épeszű mértékegység szerint – Polaroid filmre dolgozó hátfalat szereltek, az elejére pedig egy 300 mm-es Nikon objektívet, és elkészültek az első, még fekete-fehér próbafelvételek.
Miután nagyjából meglett a kamera helye, a nézőpont, ahonnan majd a kép készül, úgy, hogy a tetőről, a motorháztetőről és az autó oldaláról is verődjön vissza fény, az Opel Kadett kerekei alá téglákat helyeztek és becsomagolták, hogy ki lehessen festeni körülötte a stúdiót. Amikor ez kész volt, a fekete fóliára 7000 liter víz került – a széleket persze megemelték, hogy rajta is maradjon az alátámasztott kerék aljáig érő víz – a háttérben lévő stilizált hegyvonulatot pedig fekete textilből és fotósállványokból alakították ki.
Fotós állványokból és fekete textilből építették fel a vízben tükröződő hegyvonulatot
Következő lépésként a világítást állították be, ahol nem fukarkodtak a teljesítménnyel. 15 ezer wattnyi sárga fénnyel világították meg a hegyvonulat mögötti falfelületet, további 15 ezer wattnyi kék fényt felfelé sugároztak, hogy a kék ég tükröződést imitálják. Emellett még körülbelül 40 ezer W szűrőzetlen, homogén semleges fénnyel is megszórták az autót.
Ekkor derült ki, hogy még számtalan apró munka van a Kadetten, például fekete filc került a felni nyílásai mögé és a hűtőrács lyukaiba, a karosszéria illesztéseibe, és a külső visszapillantók tükörfelületeit is lefestették. Mindezt cérnakesztyűben, nehogy egy tenyérnyom vagy ujjlenyomat elrontsa a végeredményt.
Végül arra is ügyelni kellett, hogy az autó felületein ne tükröződjön maga a kamera, ezért azt fekete maszk mögé rejtették, csak egy apró nyílást hagyva az objektívnek. Már csak a fények és a tükröződő felületek finomhangolása maradt hátra, és amikor minden rendben volt, a kamera hátfalat lecserélték 8×10-esre – ez centiméterben 18×24-es -, ami így majdnem egy A4-es lap méretű filmet képes befogadni, a 300-as Nikon helyére pedig egy 600 mm-es Rodenstock optika került.
Bő 20 kilogrammot nyomott a 8×10-es hátfallal felszerelt váz, objektív nélkül
Kicsit finomítottak még a perspektivikus megjelenítésen, ami a Photoshop előtti időkben a kamera elő- és hátfalának különféle döntéseivel, csavarásával, eltolásával volt csak kivitelezhető. Itt a hátfal függőleges tengely körüli elforgatásával megnövelték az autó elejét, egy óvatos döntéssel pedig hajszálnyival laposabbra faragták a képen az Opelt.
Hogy minden borotvaéles legyen a felvételen, még az előlapot is elforgatták – Scheimpflug elv – és közel 45-ös, nagyon szűk blendével exponáltak, 16 másodperces idővel, Kodak Ektachrome filmre. Természetesen masszív állványról és közben valószínűleg pisszenés sem hallatszott a stúdióban. Mivel a színhelyességet is fotózásnál kellett beállítani, az első képek előhívása után a fotós úgy döntött, hogy színszűrő használatával lesz az igazi a kép, így a végeredmény már ezzel a plusszal készült el.
Végül ezt a képet hozták össze, óriási méretű filmre
Valahogy így készült az az egy kép, ami a szöveg elején látható, a történet 1981 körül jelent meg a kamerát is gyártó Sinar saját kiadványában. Ma már nincs az az autógyártó, aki ennyi pénzt, energiát és időt ölne egyetlen fotóba, de már szükség sincs ennyire komoly előkészületekre. A Photoshop megjelenése óta nem kell medencét ácsolni a stúdióba, drága műszaki kamera sem szükséges ahhoz, hogy vonzóbban nézzen ki az autó az elkészült képen, és egy ottfelejtett ujjlenyomat, vagy akár a fotós is másodpercek alatt leretusálható a néhány kattintással színhelyessé igazított digitális képről.
Ma már nem kell ekkora szörnyekkel dolgozni a stúdióban
Ennek ellenére elég sokan vannak, akik még ma is használnak ilyen kamerát, vagy ennek modernebb változatát, esetleg teljesen más márkát. És az sem lényeges, hogy filmre készüljön az a kép, lehet fotópapírra, vagy éppen üvegre, fémlemezre is fotózni. Bár pénzt már egész keveset se kapnak érte.
Ha nézegetnél még filmre készült, régi autós sajtófotókat, akkor erre tovább:
Forrás: Sinar Information
