„Már akkor a tervezett nagy útról beszélt egész este” – idézi fel Evelin azt a 2014-es házibulit, amikor egy budapesti lakásban megismerkedett Ferivel. A marketinges Evelin a kilenc évvel ezelőtti sorsfordító találkozásig az átlag huszonéves nők életét élve Európában utazgatott repülővel, a jogász Feri azonban már túl volt a barátaival egy London-Ulanbator öthetes autóúton, habár a cél előtt több ezer kilométerrel lerobbantak a Mitsubishi pick-uppal, még Tadzsikisztánban. Ettől az estétől kezdve azonban már megvolt az igazi párja a következő kalandhoz, és gyorsan kiderült, ki lesz a tökéletes harmadik.
Természetesen és kizárólag csakis autós lehetett a tervezett álomút. „Gyerekkorom óta imádom az autókat, mindig gyűjtöttem a katalógusokat, olvastam az újságokat, valamint mindig szerettem volna utazni, világot látni. Az autós utazás a tökéletes kombináció” – mondja Feri.
Jelenleg Buenos Airestől délre vannak, ez Budapesttől olyan 12 ezer kilométer légvonalban – na, ez az a kifejezés, amit ők nem ismernek. Csak a 4×4! Skype-on beszéltem velük életük legkomolyabb autós túrájának a vége előtt pár nappal, felidézve az első találkozásuktól kezdve a mai napig a meghökkentően extrém részleteket is tartalmazó földkörüli utazásaikat.
Visszaugorva az időben 2015-ig, miután egymásra találtak Evelinnel, már csak a gázolajszagú harmadik társ kiválasztása volt hátra. Kimondottan a világ négykerekű bejárásának a szándékával vásároltak egy akkor kilenc éves, dízel Toyota Land Cruiser 120-ast. Számos offroad és overlanding videó megnézése után összeállt a kép arról is, mit és hogyan kell átalakítani rajta kettős céllal: strapabíróbb és élhetőbb legyen.
Műhelyben, az átalakítás megkezdésekor
Hasat fel, fiókokat be, lakás a tetőre, vaslemez alulra
„Egy osztrák specialista csinálta az átalakítást, a hazai cégek hozzáállása nem győzött meg” – így Feri, aki az alapból utcai használatra épült japán monstrum motorját és váltóját nem akarta megpiszkáltatni, eredeti állapotukban a legmegbízhatóbbak.
Kicserélve a rugókat és a lengéscsillapítókat az osztrákok megerősítették a futóművet, megemelték kicsit a hasmagasságot, és masszív alumínium-páncél került alulra. „Nem hardcore terepre akartuk felkészíteni, de mindenképpen robusztusabbnak kellett lennie” – meséli Feri, aki itt mondja el az immár sokéves utazásos tapasztalataik egyik legfontosabb mondatát: „mindig az utolsó, legnehezebben megtehető 5 kilométer után vár az igazi csoda.”
Az utolsó szürke fotó a cikkünkben a lemezpáncél. Innentől kalandok…
Az utastérbe már az édesapjával közösen építettek fiókrendszert, megerősítették a csomagteret, és tetősátor került fel a természetesen spéci tetőcsomagtartóra, valamint néhány plusz doboz a kasznira kívülre. „Én addig sosem vadkempingeztem” – vágja közbe Evelin.
Innen indulva három kontinenst hódítottak meg a Toyotával, összesen 40 ezer kilométert teljesítve: Európát, Afrikát és Ázsiát. Na és milyen arányban vezettétek a kocsit? – kérdezem őket. Kiderül: nagyjából fele-fele volt, közben az autó tereptől és éghajlattól függetlenül totálisan megbízhatónak bizonyult. Pedig látott havat-jeget és forró meleget, tikkasztó szárazságot és trópusi esőt egyaránt a Toyota.
Evelin mászik
Feri gyönyörködik
Katonai célra gyártott autó feketeöves kalandoroknak
Mából visszanézve röpke bemelegítő körnek tűnik első toyotás útjuk Skandináviába 2017-ben. A következő esztendő már kalandosabbra sikeredett, beneveztek a Bamako Rally-ra, aztán nem sokkal később átszelve Ázsiát Kazahsztánon és Kínán keresztül egészen Szingapúrig hajtottak. Ebben a két évben 8 hónapot ültek az autóban és 40 ezer kilométert vezettek le.
Az első komolyabb út
Útközben eldöntötték, hogy belevágnak az autós világutazók bakancslistáinak talán leggyakoribb első helyezettjébe: az Alaszkától Patagóniáig tartó útba. Észak-Amerika északi csücskétől Dél-Amerika déli sarkáig.
Ehhez azonban másik autó kellett nekik. Egy katonai célra gyártott jármű lett a feketeöves kalandorok választása: az Iveco TurboDaily 4×4, amiből egy 1998-as példányt sikerült beszerezni.
„Hosszabb távon, hideg szélben, zajos település közepén…, gyakran nem annyira komfortos a tetősátor, ezért Sprinter méretű járművet kerestünk, nagy dobozzal hátul, ami alapból összkerékhajtású, felezős, elöl-hátul differenciálzáras és alvázas” – így gyorsan leszűkült a kör. Az eredetileg az olasz hadsereg számára kifejlesztett Ivecónak nem sok riválisa van a piacon ilyen gyári adottságokkal, ráadásul ebből is kevés jó állapotú bukkan fel a piacon normális áron. Feriék is két évig nézték a fórumokat és hirdetéseket, mire sikerült megvenni bő húszévesen ezt a példányt.
Így vették
„Analóg autóra volt szükségünk, ami nincs tele elektronikával, nem érzékeny a porra a motorja és a különféle helyi üzemanyagokra. Ez az ideális kocsi” – így Feri, majd Evelin gyorsan kiegészíti ezt. „Kivéve a vezethetőségét, az nagyon teherautós, én nem is nagyon tudom vezetni. Ahhoz, hogy a pedáloktól való megfelelő távolságra üljek, előre kéne húzni az ülést, azonban annyira széles, hogy így már nem tudom hátramenetbe rakni a váltókart. Nehéz a pedálok benyomása is, a kéziféket is alig bírom behúzni. Sokkal nehezebb és rosszabb vezetési élmény, szinte teljes egészében Feri vezeti.”
Sajnos kiderült egy másik alapvető különbség is: az Iveco sokkal megbízhatatlanabb a Toyotánál.
Pedig ez a kocsi 95 százalékban már megépített volt, alig kellett belenyúlniuk. Hűtő került bele, a hüttére emlékeztető barna faberakást fehérre festették, összecsukható zuhanykabint (!) applikáltak hátra, ágy, asztal és csörlő már volt benne. „Szervizeltük az út előtt, még Magyarországon: összes olaj és szűrők cseréje, új gumik, és ekkor adtunk hozzá egy újabb napelemet, omnisztort és a terepjáró felszereléseket, mint pl rántókötelek, hi-lift emelőt stb.”
Némi hajózás után 2022 tavaszán indultak innen… És ide érkeztek gyakorlatilag napokkal ezelőtt, ahol most vannak, ahol én is elértem őket.
Igen, odáig jutottak
Szerény 70 ezer kilométer 20 hónap alatt, már-már nyílegyenes vonal, de azért akadt egy-két konstrukciós bökkenő az olasz technikával. (Itt hívjuk fel a figyelmeteket, hogy a világutazó pár érdekes emberekkel, extrém ételekkel, és csodás tájakkal kapcsolatos élményeiről külön, látványos cikk jelenik meg pár nap múlva testvérújságunkban, a First Classon. Itt és most csak a vasról és az utazás autós tapasztalatairól írunk a szélsőséges benzináraktól a zsivány rendőrökig.)
Na de a vas… A legkomolyabb hibának bármennyire is furcsának hangzik elsőre a gyári – és most jön a lényeg – kétrészes felnik bizonyultak. Ugyanis ezek belsős gumikat koptatnak, sajnos szó szerint, ugyanis a belsőt gyakran kidörzsölte és így elvékonyította a külső abroncs. Így az olykor a talaj miatt keletkezett és bekalkulált defektek mellett rengeteget maga a konstrukció okozott. Egyszerűen kilyukadt és leeresztett a belső. Ha jól számolgattam, összesen 14 defektjük, mielőtt Kolumbiában tudtak végre valahára vásárolni négy darab átlagos felnit, rajtuk normális abroncsokkal. Ráadásul Kanadában és az USA-ban baromira sok pénzt kértek tőlük a gumisok, volt, hogy 200 méterrel a javítás után jött az újabb defekt.
Egy a 14-ből
„Alaszkában már a második defekt miatt álltunk az út szélén. A kerékcsere sosem volt egyszerű, mert az Ivecóval kapcsolatban minden (vezetés, szerelés) egy kicsit “teherautós”. Minden sokkal nehezebb, minden sokkal nagyobb, mint egy személyautónál. Az eredeti felnik is nehezek, ráadásul a pótkerék a tetőcsomagtartón van rögzítve. Amikor a sok órás várakozás és hatalmas számla kifizetése után végre elhagytuk a gumis műhelyt, 200 méterrel később sikerült egy csavarra ráhajtanunk, így az egész kezdődött elölről. Ezúttal legalább normál defektünk volt.”
Gondok akadtak a láncos motorral is, aminél Feri tapasztalatai szerint 30 ezer kilométerenként ellenőrizni kell a lánc feszességét. Holott itthon azt mondták, nem kell. De sajnos kellett. Így az út közben autodidakta Iveco-szerelővé fejlődő Feri leszedte a burkolatot, de a visszarakása már nem annyira sikerült új szigetelés nélkül. Ezt profi módjára hőálló szilikonnal próbálta megoldani, ám mint utólag kiderült, nem használt belőle eleget, így erősen szivárgott az olaj. A hetekig ráfolyó olajtól végül elgyengült a vízcső és kilyukadt. Vontatás lett a sztori vége.
Jogász létére elég jól belejött a javításokba is Feri
Mert sokat gyakorolta
Costa Ricában egyszer ugrott a lánc, amit a helyi Iveco-szerviz szakijai az Istennek sem akartak elhinni Ferinek, hiába magyarázott nekik kézzel-lábbal és némi spanyollal. „Megjavítottak mindent a kocsin, szűrőket cseréltek stb., de azt nem vették komolyan, amit mondtam nekik.” Ha már a hibákat soroljuk, Evelin teszi hozzá, hogy egyszer beesett a kuplung, elszakadt a bovden, amit egy délután alatt javított meg Feri egy helyi mesterrel párban. Egyszer a hűtő is elrepedt, azt is cserélni kellett, sorolják, de a legtöbbször a kétrészes felnikhez térnek vissza. Egyértelmű őket hallgatva, hogy azok lecserélése könnyítette meg a leginkább az életüket.
„Ez azért olyan autó, amit a legtöbbször egy kővel meg lehet javítani az út mellett. Ilyet akartunk.”
Tény, hogy volt az autóval sok gond Közép-Amerikában, de Dél-Amerikát szinte probléma nélkül tettük meg. Ekkora távon és ilyen minőségű utakon minden utazónak akadnak gondjai. Vannak ismerőseink akik 4,5 hónapja várják a VW T3 megjavítását Közép-Amerikában. A vezérműlánc és a felni-csere megoldotta a problémák 90 százalékát
A nap motorgyógyító ereje
Az autós tévéműsorok királyát ismerőknek nyilván megvannak a drámai képsorok, amikor a Top Gear legendás hármasa előadja (a legnagyobb színészbohóc persze itt is Clarksson), hogy mennyire az életükkel játszottak a rettegett halálúton Bolíviában. A hivatalos helyi nevén Camino de las Yungas egy bő 60 kilométeres, helyenként sáros, laza talajú, de szinte végig rendkívül szűk út baromira meredek hegyoldalba vájva. Többnyire mindössze „egysávos”, és ez adja a veszélyességét, emiatt haltak meg már itt sokan az elmúlt évszázadban, egyszerűen lepottyanva a mélybe. Mindez már a múlt Evelinék tapasztalatai szerint. Ráadásul elég sok ilyen út van a térségben, maguk is átmentek ezen is, meg több, kevésbé ismert hasonló hegyi úton.
Nem is olyan halálos ez
Luxusparkoló a felhők között
„Tériszonyosoknak valóban nem ajánlott, de mióta megépült a kerülőút, már alig van rajta forgalom. Mi összesen két autóval és két biciklissel találkoztunk, így nem kellett az életünkkel sakkozni, hogy ki hol fér el. Bizonyos távolságokban kiszélesedik, ott elfér egymás mellett két kisbusz is. Ráadásul tényleg több ilyen adottságú út létezik Dél-Amerikában.”
Nem is ezeket említik, amikor a pánamerikai túra legkülönlegesebb útszakaszairól faggatom őket. Bolíviában az úgynevezett Lagúna-út lenyűgöző hangulatáról mesélnek, itt nagyjából 400 kilométert tettek meg 4500 és 5000 méteres magasságban hullámvasútazva föl és le az Andokban. Közben flamingókkal teli szürreális színű tavakkal találkozik az autós utazó, aki ha rutinos, tudja hogy kell leparkolni egy délutánra kellemesen 25 fokos hőmérsékletű nap végén. „Mindig kelet felé kellett orral megállni, hogy az akár mínusz 10 fokos éjszaka után reggel azonnal süsse és melegítse a felnyitott motorház alatt a blokkot a nap sugara. Ha melegítette, beindult a kocsi. Egyszer sehogy sem tudtunk kelet felé parkolni este, másnap nagyon keservesen, sokadjára indult be az Iveco.”
Érdekes feelingről beszélnek a Salar de Uyuni sós fennsíkról, ahol egy kiszáradt, ping-pong asztal egyenességű tófenéken autóztak
hosszan. „Mivel semmi, de tényleg semmi nincs az autó közelében ezen a végeláthatatlan tófenéken, akármekkora sebességgel mész, ha előre nézel, olyan, mintha állnál. Csak akkor veszed észre, hogy hasítasz, ha lenézel a talajra.”
Dél-Amerikában is vannak klassz utak
Meg sok hó
Valamint profi szakműhelyek. Ami viszont nem lehet irónia tárgya: mindenhol kedvesek és segítőkészek az emberek
Azt ugyan elfelejtettem megkérdezni tőlük, vezették-e Excelben a sokezernyi liter elégetett gázolaj pontos mennyiségét, de az árakra természetesen rákérdeztem. Nagyjából tízszeres árkülönbség volt a kanadai és az USA-árak, versus egyes dél-amerikai államok árai között, a legolcsóbb olyan 80 forint körül volt literenként. Ezt a számot még emésztem.
Tankolás a világ vége után pár kilométerrel
Mit mondanak utólag: vajon mi a legfontosabb kelléke az autónak?
Na, ki, mit tippel?
Meglehetősen egyértelmű választ adnak erre a kérdésre. „Homoktrepni!” „Plusz az ásó!” – egészíti ki Evelin a párját. Meg egy jó emelő. Defektjavító. Fontos a csörlő is, de mint mondják, azt valójában alig használták. Elengedhetetlen a kiváló minőségű abroncs, Feri szerint 1500 eurós Michelin gumikat ír elő a gyártó az Ivecóra, „amit természetesen nem vettünk meg”. De a legeslegfontosabb a homoktrepni, volt, hogy a dagály elöl mentette meg őket a tengerparti homokban, majdnem elmosta őket a tenger.
Elakadva Afrikában, homokban
Elakadva Mexikóban, sárban
Egy ilyen gigantikus úton biztosan akadt valami kalandotok izgi, helyi rendőrökkel, dobom nekik a magas labdát. Mesélik, hogy Latin Amerikában sok utazó óvatosságból csak fénymásolt jogosítványt ad át ellenőrzés során. Korrupt rendőröknél ugyanis előfordulhat, hogy a jogosítványt addig nem adják vissza, amíg a kenőpénz vagy az illegálisan kirótt büntetés nincs kifizetve.
„Mi is óvatosak akartunk lenni mások rossz tapasztalatai után, így még Kaliforniában készítettünk színes, laminált fénymásolatot mindkettőnk jogosítványáról. Viszont sajnos Ferinek sikerült az eredeti jogosítványokat a fénymásolón felejteni” – meséli Evelin, majd így folytatja. „Megkértük a fénymásoló irodát (egy DHL iroda), hogy a jogosítványokat juttassák el nekünk Kalifornián belül egy címre, de a DHL elveszítette a csomagot. Így Mexikón és teljes Közép-Amerikán érvényes jogosítványok nélkül vezettünk át, csak a színes laminált fénymásolatok voltak nálunk. Szerencsére nem állított meg minket rendőr ezekben az országokban, ahol pedig szükséges volt jogosítvány bemutatása (pl. határátkeléskor), ott elegendő volt a fénymásolat.”
Szó szerint határon autózva
Maszkos támadók és egy utas, akitől mindketten rettegtek
Az ilyen csodás utazások résztvevői felé a fűtött lakás foteljéből irigykedők örök kérdése, hogy ugye azért nem raboltak ki benneteket sehol?
Nem. Evelin és Feri megúszta. Igaz, csak egy hajszálon múlt.
Ferit hallgatva a kolumbiai esetükről még kissé vicces is, ahogy meséli. Mivel az Ivecón fellépők és létra is van, egy nagyvárosi kereszteződésben felkapaszkodott egy fiatalember a jobb első ajtóhoz, és fenyegetőzött, hogy adják át neki a pénzt, telefont, hasonlókat.
„Először féltettem, nehogy leessen szegény menet közben, mert nagyon összetörheti magát, mondogattam neki, hogy szálljon le azonnal, de csak nem engedte el a kocsit, így haladtunk az úton, közben ő csak fenyegetőzött, nem adta fel, hogy kifoszt minket. Egy idő után már azt kívántam, hogy essen már le, és törje össze magát a fenébe” – mondja Feri, de sajnos nem ez volt a legveszélyesebb akció, amiben részük volt.
Uruguayban valahol
Mesélik, hogy az út előtt részt vettek idehaza egy egynapos önvédelmi kurzuson, aminek nem is a fizikailag hogy védd meg magad a támadóktól része volt a leghasznosabb, hanem, hogy fejben legyél ott, és gondolkozz, ha baj van. Olvasták, hogy Ecuadorban előfordulnak magányos külföldi utazókat megtámadó háromfős bandák. Egyikük a páros férfi tagját fogja le, a másik a nőt, a harmadik közben összeszedi az értékeket. Velük is majdnem pont így történt.
„Evelin megmentette az életünket” – kezdi a sztorit Feri. Este tört rájuk három maszkos támadó. „Az egyikük egy vascsővel lefogott a kocsi közelében, Evelin éppen az autóban volt, meghallotta a kinti dulakodást, meg, hogy azt mondom a támadóknak, no, no, no, no, no… Nagy szerencse, hogy meghallotta, mert így tudott nyúlni azonnal a paprika spray után.” Látva, hogy mi történik kint, azonnal indult Feri segítségére felfegyverkezve, de először nem látta a sötétben a másik két támadót.
Evelin szerint „minden úton velünk van egy erős paprika spray, és fontos, hogy mindig elérhető helyen van az utastérben. Most is előkaptam, de nem voltam biztos benne, hogy működik ennyi év után. Működött, vagy tíz centiről a szemükbe fújtam. Feri kiszabadult, beugrottunk a kocsiba, elhajtottunk.”
Ecuadorban voltak kellemes pillanatok is
És lenyűgöző tájak…
…bőven
Mondják, alapelv, hogy mindig orral előre, hirtelen indulásra készen parkolnak az autóval. Sosem állnak be orral fához, sziklához, vízhez. Itt is ez segített, sajnos a Starlink netes antennájukat kilométereken át vonszolták magukkal menekülés közben, ugyanis a rablók sofőrje a következő városig követte őket, miközben a társai a földön fetrengtek. Aztán egyszer csak eltűnt az üldöző.
Nem úgy, mint az az utas, akitől mindketten rettegtek, és aki a mai napig az autóban van. Egy tenyérnyi óriáspók, aki már az esti lefekvéskor lepte meg a két arachnofóbiást az Iveco belsejében. Óriási riadalom közepette próbálták agyoncsapni cipővel, de nem sikerült, bemászott az utastér egy résébe. „Nem tudtuk, kiszedni, így nem aludhattunk, úgyhogy megint előkerült a szilikon, Feri beragasztotta a rést. Máig ott van bent a kocsiban.”
Mi lesz most, hogy az út végére értek? Jelen állás szerint nincs következő autós kaland, letelepednek.
Poszterképben is éjszakáztak
Már megvannak a repjegyek hazafelé, a hajójegy is az Ivecónak, amit megpróbálnak eladni. Az óriáspók benne ajándék.
Bocsánat, de a Vezess szerkesztősége most ellendrukker. Megbeszéltem Evelinnel és Ferivel, hogy ha nem sikerül értékesíteni (amire reális esély mutatkozik), akkor találkozunk a lenyűgöző út nem éppen totál megbízható, de vitathatatlanul rettenthetetlen teljesítőjével, és írunk róla egy igazán gázolajszagú cikket nektek.
Addig is az utazások gasztro részéről, titkos tájakról, meglepő emberekről és egyéb kalandokról – például egy megcsókolt halott lábujjáról – pár nap múlva olvashattok részletesen és nézhettek rengeteg fotót a First Classon.
