A kőolaj megjelenése fűtötte a XX. század viharos változásait, szinte minden globális gazdasági változás, háború hátterében ott volt a fosszilis tüzelőanyag valamilyen formában.
Jelentőségét hamar felfedezték Magyarországon is, és hazánk olajipara egész kalandos utat írt le az elmúlt bő száz év során. Voltak idők, amikor valódi olajlázban égett az ország, és még importra sem volt szükség a hazai (igaz, elég alacsony) igények kielégítésére.
Mit írtak a korabeli újságok a nagy haszonnal kecsegtető olajmezőkről? Hogyan alakult a termelés aránya, mikor, és miért ugrott meg az olajimport? Az Arcanum Újságok adataira, cikkeire támaszkodva merülünk el a magyar olaj történetében.
Az olaj az államé, és pont
Az 1911. évi VI. törvény (a Bányatörvény) a szénhidrogének kutatási és művelési jogát állami monopóliummá nyilvánította, ami az Országgyűlés engedélyével meghatározott körülmények között és bányajáradék fizetése ellenében bel- vagy külföldi jogi személyekre átruházható volt.
Ezzel elindulhatott a hazai olajmezők felfedezése, de az angol és francia érdeklődők a komoly technikai és szellemi felkészültség ellenére sem értek el sikereket. Az 1930-as években beindult némi pezsgés, már a napilapok is beszámoltak a felfedezésekről.
1935-ben a 8 Órai Újság kissé propagandaszagú beszámolója így írt: „Magyar olaj! Erősen benzines, a természettől paraffinom olaj ‒ mint ahogyan dr. Papp Simon főgeológus, a mihályi mélyfúrás vezetője, az European Gas and Electric Company (EUROGASCO) magyar megbízottja mondja.
Fotó: Sattler Katalin/Fortepan
Olaj, amellyel az anyaföld ajándékozta meg Mihályiban ezt a kifosztott országot. Mesebeli kincs, fejedelmi bőséggel ontja magából a mihályi kút, megszámlálhatatlan milliókkal gazdagítva a trianoni hazát.”
1937-ben az EUROGASCO vállalat további sikeres próbafúrást mélyített a Zala megyei Budafapuszta térségében: 1754 méter mélyen benzines szagú földgázt, majd egy második fúrásnál napi 54 tonna nyersolajat találtak.
Amerikaiak csaptak le az üzletre
Az amerikaiak belépésével 1938-ban létrejött a Magyar‒Amerikai Olajipari Rt., a MAORT, amely a magyar olajkutatás és -termelés modernizációjában kulcsszerepet játszott. Modern technikával újabb zalai mezőket térképeztek fel: a budafaihoz képest nagyobb Lovászi mezőt, valamint Újfalu és Hahót térségét.
„A zalai olajmezők gazdagon öntik magukból a folyékony kincset. Az újabb olajkutak fúrása és a feltörő olaj mind nagyobb mennyisége ismét felszínre hozta a távvezeték építését” ‒ írta a Zala megyei újság 1939-ben.
Az 1930-as évek végére a hazai kőolajtermelés meredek növekedésnek indult: 1940-re az éves termelés elérte a 420 ezer tonnát, amivel Magyarország nettó kőolajexportőrré vált Európában.
Az Est már egyenesen új Kaliforniát vizionált: „Zala megye lesz a magyar Kalifornia, ahol a jövőben nem gabonát, hanem olajat termelnek. Minden valószínűség szerint a zalai földek, olajmezők. Tegnap volt lent Magyarszentmiklóson egy nagyobb szakértő társaság, amelynek tagjai ellenőrizték az újabb eredményeket.
Az egész áldott zalai föld értékes olajmezők birodalma. A befektetés ezen a vidéken eddig húszmillió pengőre tehető, de már az eddigi hozam is bőven fedezte ezt a költséget.” ‒ Az Est, 1939. július (30. évfolyam, 147‒172. szám)
A háború végén az amerikaiak a papíron saját tulajdonú olajmezőiket bombázták. (Fortepan)
Az olaj és minden más is az államé ‒ 1950-es évek
Ekkor azonban kirobbant a II. világháború, Magyarország a németek oldalán belépett, és egy lendülettel hadat üzent a Szovjetunió mellett az Egyesült Államoknak is.
Az amerikaiak így elhagyták az országot, az Iparügyi Minisztérium német nyomásra szorgalmazta a kitermelés fokozását, az újabb kutatások megszűntek. Az állam által irányított MAORT 1943-ban elérte az évi 831 000 tonna termelési csúcsot.
A kitermelt 146 millió köbméter földgáz 47%-át haszontalanul égették el. ‒ Wikipedia.com
A második világháború alatt a zalai olajmezők stratégiai jelentőségre tettek szert. 1941-ben kiépült egy 203 mm átmérőjű csővezeték Budafa és Csepel között, amely a csepeli Shell-finomítóba szállította a nyersolajat, kiváltva a költséges vasúti szállítást. Emellett kisebb vezetékek épültek Pétfürdő és Almásfüzitő finomítóihoz is.
A háború vége felé azonban a zalai olajmezők komoly károkat szenvedtek: 1944-ben a szövetséges légierő bombázta a bázakerettyei olajtelepet, 1945-ben pedig a visszavonuló német csapatok a felszerelések nagy részét Németországba hurcolták.
A termelés akadozott: 1945 tavaszán a MAORT olajmezőit a szovjet hadsereg vette felügyelete alá, és a kitermelés jelentősen visszaesett.
Államosítás és a szocialista olajipar kezdete (1945–1960)
A II. világháború utáni években Magyarország igyekezett talpra állítani az olajiparát. A MAORT magyar mérnökei – élükön Papp Simon geológussal – folytatták a kitermelést, de hamarosan szembe kellett nézniük a szovjet térnyeréssel, államosítással.
1948-ban a magyar állam államosította a MAORT-ot, s az ÁVH koholt vádak alapján letartóztatta Papp Simont. A Népbíróság koncepciós perben (az ún. MAORT-perben) őt és több munkatársát elítélte – Papp Simonra halálbüntetést kértek, majd nemzetközi nyomásra ezt életfogytiglanra módosították.
A Népszava az első ítélet után így számolt be a kirakatperről: „Az elnök indokolásában hangoztatta, hogy Papp Simon, Ábel Bódog és Binder Béla nem a termelés fokozására, hanem annak csökkentésére törekedett. Az elgondolás az volt, hogy a magyar köztársaságnak minél kevesebb olaj jusson. A vádlottak a magyar köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben is részt vettek. Az Újjáépítés előtt álló országban döntő fontosságú volt az olaj, és ennek elvonása egyenlő volt az államrend veszélyeztetésével.”
Olajkutat fúrnak Szeged Móraváros városrészében 1974-ben. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A valódi cél az amerikai tulajdonú olajvállalat állami kézbe vétele volt. Létrejött a MASZOVOL (Magyar‒Szovjet Olajipari Vállalat), amely a Duna vonalától keletre folytatta a hátrahagyott német kutatásokat.
Fellendülő termelés az 1950-es évek végére
A szovjet szakemberek irányításával azonban nem értek el átütő sikert. A MASZOVOL néhány év után kifulladt, és a szovjet fél kiszállt a közvetlen irányításból. 1951-ben fordulópontot jelentett a Zala megyei Nagylengyel olajmező felfedezése, amely új lendületet adott a hazai termelésnek. „Annyi máris bizonyos, hogy a Nagylengyel olajmező a leggazdagabb; ez a terület a távlati tervekben ismét az ország kőolajtermelésének legnagyobb bázisa lesz” ‒ írta a Zalai Hírlap 1958 augusztusában.
A Nagylengyel közelében feltárt jelentős kőolajkészletek hatására az éves országos kitermelés az 1953–1957 közötti időszakban átmenetileg 1,5 millió tonna körül tetőzött – megközelítve a háborús csúcsot.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Ez óriási mennyiségnek számított, különösen mivel az 1950-es évek elején a hazai energiafogyasztás még viszonylag alacsony volt. Nagylengyellel viszont volt egy probléma: az itt termelt olajat nagyrészt szivattyúkkal kellett a felszínre hozni, ami a nagy mélység és a nagy olajsűrűség miatt nehezen volt megvalósítható.
Ebben az időszakban a hazai termelés jelentős hányadban fedezte a belföldi szükségleteket, sőt az ’50-es évek közepén Magyarország időlegesen ismét majdnem önellátóvá vált kőolajból.
Azonban a politikai környezet feszült volt: a nehézipar fejlesztését erőltető Rákosi-rendszer nagy szükséget tartott a kőolajra, de a szovjet befolyás miatt az olajiparban is központosítás zajlott.
Kincs a talpak alatt?
1957-ben – az 1956-os forradalom után újjászervezett ipar keretében – létrehozták az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztöt (OKGT), amely egyesítette az összes kutatás-termelés, szállítás és feldolgozás területén működő vállalatot. Az OKGT állami monopóliumként működött 1991-ig, és a szocialista korszakban koordinálta a kőolaj- és földgázipart.
Ekkor még igazán optimistán látták a jövőt az iparág szakértői (mertek volna másként tenni), így a Népszava 1958-ban csak szépet és jót írt a hazai kitermelés alakulásáról: „1959-re olajtermelésünk eléri az évi egymillió tonnát. A nagylengyeli olaj szállítására megépül a nagylengyel‒devecseri olajtávvezeték, amelyet a hároméves terv keretében tovább vezetnek a feldolgozóüzemekhez.
Ez a mennyiség nem fedezi a rohamosan növekvő hazai szükségletet, azonban számíthatunk olajtermelésünk további növekedésére, részben a Nagylengyel közvetlen környékén felfedezett új olajos területek és a további kutatások reálisan várható eredményei alapján.
A Barabásszeg vidékén feltárt olaj és a Nagylengyeltől távolabb megismert olajos rétegek további olajkinccsel kecsegtetnek.
A kutatást azonban hazánk más területein is folytatjuk, mert Magyarország 93 000 négyzetkilométernyi területéből 88 000 négyzetkilométer alatt egykori tengeri üledékek találhatók, ahol a geológiai kutatás során minden bizonnyal található kőolaj és földgáz.”
Kilátás egy olajfúró toronyból Bázakerettyén
Az 1950-es évek végére a hazai kitermelés növekedése lelassult. A Nagylengyel mező kimerülőben volt, újabb nagy felfedezések pedig ekkor még várattak magukra. A hazai olaj iránti kereslet ezzel szemben nőtt, ennek pótlására Magyarország először kényszerült nagyobb importokra a szocialista táboron belül.
Kezdetben főleg Romániából érkezett kisebb mennyiségű olaj, majd a Szovjetunióval kötött kétoldalú megállapodások révén növekvő import jött keletről. Az olajat gyakran barterügyletek keretében szerezték be (gépekért, buszokért, mezőgazdasági termékekért cserébe), rögzített rubeláron.
Az alföldi olajboom – a ’60-as évek felfedezései
Az 1960-as évek elején fokozni kezdték a hazai szénhidrogén-kutatás ütemét, és párhuzamosan növelték az olajimportot is.
Ez a kettős stratégia eredményes volt: egyrészt a zalai olajmezőkön újrafúrtak és növelték a kitermelést, másrészt pedig az addig kevésbé sikeres alföldi kutatásokba új lendületet vittek. A nagy áttörés az Alföldön következett be.
A legnagyobb dobásra 1965-ben került sor: Szeged mellett, Algyőn megtalálták Magyarország addigi legnagyobb szénhidrogénvagyonát. Az algyői olaj- és gázmező felfedezése valóban az olajipar „aranykorát” nyitotta meg hazánkban. Az itt feltárt terület óriási készleteket rejtett.
Pokoli tűzeset Algyőn
Itt történt a hazai olajkitermelés egyik legnagyobb tűzesete is. 1968. december 19-én történt a baleset, amiről az MTI a következő tudósításban számolt be: „Egy hétig tartó erőfeszítések után szovjet műszaki segítséggel sikerült eloltani az algyői olajtüzet.
Miután az oltás hagyományos módszerei nem vezettek eredményre, szerdán Lvovból úgynevezett turbóreaktor érkezett, amely alkalmas arra, hogy a légsugaras repülőgép hajtómotorjának működési elve alapján gázok nagy erővel kiáramló égéstermékeivel árassza el a tűzfészkét és eloltsa a lángokat.
A berendezést csütörtökön délelőtt próbálták ki. A turbóreaktorból áramló égéstermék finomra porlasztott vízsugarával kombinálva hatásosnak bizonyult: csütörtökön délután 14 óra 21 perckor kialudt az algyői olajtűz” ‒ MTI.
Az olajosok kora
Az algyői mező kiaknázásával néhány éven belül drámaian megnőtt a hazai kitermelés: az 1970-es évek elején a belföldi kőolajtermelés mintegy háromnegyede Algyő térségéből származott, a földgáztermelésnek pedig több mint fele innen került a felszínre.
Búza Barna szobrászművész az Olajfúró munkás című szobor agyagmintáján dolgozik a Százados úti művésztelepen lévő műtermében. A szobrot bronzba öntve Egerben állították fel 1969-ben. #180066 Fotó: Fortepan / Bojár Sándor
Egész falvak alakultak át olajmunkás-településekké a Dél-Alföldön; az „olajosok” a szocialista vidék megbecsült elitjévé váltak – számukra lakótelepek, szolgáltatások létesültek (pl. Szegeden külön tízemeletes ház épült az olajos dolgozóknak).
A hazai termelés tehát az 1960-as évek végére új csúcsokra tört. 1970-ben az éves kitermelés újra elérte az 1,5 millió tonnát, megismételve a Nagylengyel idején tapasztalt szintet. Sőt, 1978-ra a kitermelés tartósan 2 millió tonna fölé emelkedett – ezt követően közel tíz éven át évi nagyjából 2,0 millió tonna nyersolajat hoztak a felszínre Magyarországon.
Ezzel Magyarország ismét a közepes olajtermelő országok sorába lépett. Ugyanakkor a fogyasztás is ugrásszerűen nőtt ebben az időszakban: a gazdaság szerkezete átalakult, a korábbi szénalapú energiatermelés helyét fokozatosan az olaj és földgáz vette át. Az olajfelhasználás különösen a közlekedésben nőtt robbanásszerűen, emellett a vegyipar (műtrágya, műanyagok) és az energetika is egyre több kőolajat igényelt.
Mindezek miatt a hazai kitermelés növekedése ellenére Magyarország ekkor véglegesen olajimportra szoruló országgá vált.
Már 1965-ben az importált kőolaj mennyisége elérte a hazai felhasználás 50%-át, azaz a belföldi termelés is ellátott még 50%-ot, de a másik felét külföldről kellett behozni. Az 1970-es évektől az olajimport tovább emelkedett: a Szovjetunió ekkoriban megbízható és viszonylag olcsó (a világpiacinál alacsonyabb áron, rubelben számolt) olajat szállított a szocialista országoknak.
A röntgennel kimutatott hibák javítása a Barátság II. kőolajvezeték építésén Zsámbok közelében 1972-ben.
Urbán Tamás / Fortepan
1964-ben elkészült a Barátság kőolajvezeték magyar szakasza, amely közvetlen csőkapcsolatot teremtett a szovjet olajmezők és a magyar finomítók (Százhalombatta, Leninváros/Tiszaújváros) között.
A vezetéknek köszönhetően a szovjet olajimport volumene gyorsan nőtt, így Magyarország – akárcsak a többi KGST-ország – egyre inkább függővé vált Moszkvától az energiaellátás terén.
Ez a függőség politikai lojalitást is kikényszerített: a Kádár-kormány számára létfontosságú volt a zavartalan szovjet olajszállítás, különösen az 1973-as és 1979-es globális olajárrobbanások idején.
Összességében az 1960-as évek végétől a ’80-as évek közepéig tartott a magyar olajtermelés csúcskorszaka. A Zala megyei mezők és az Algyő–Szeged–Tisza-Maros-szög környéki alföldi mezők adták a termelés zömét.
Importra szorulva ‒ 1990-es évek
Az addig feltárt mezők 1985 után hanyatlani kezdtek: Algyő termelése is csökkenő pályára állt a nyomás csökkenése és a részleges kimerülés miatt.
Új, hasonló méretű mezőt a ’70-es, ’80-as években nem sikerült találni (noha voltak mélyfúrási kísérletek 5-6 km mélységig is, de ezek rendre meddőnek bizonyultak). Így a hazai olajtermelés 1980 után stagnált, majd lassú csökkenésnek indult.
Urbán Tamás / Fortepan
Ezzel párhuzamosan a fogyasztás tovább nőtt (a ’80-as évek elejére évi 6-7 millió tonnára becsülhető a kőolaj-felhasználás), tehát az önellátás aránya egyre kisebb lett. Míg 1975 körül a hazai termelés talán a szükséglet egyharmadát fedezhette, a ’80-as évek végére az importarány 85–88%-ra emelkedett, a belföldi források pedig alig 12-15%-ot adtak.
A rendszerváltást követően a magyar olaj- és gázipar gyökeres átalakuláson ment keresztül. 1991-ben az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztöt felszámolták, és jogutódjaként megalapították a Magyar Olajipari Részvénytársaságot (MOL Rt.). Új nagy felfedezés nem történt, hiszen az összes ígéretes geológiai struktúrát feltárták már.
A hosszú visszaesés után a hazai kőolajtermelés az utóbbi években ismét nőni kezdett. Új, kisebb olajtalálatok (pl. a Dráva-medencében és az Alföld mélyebb rétegeiben) és továbbfejlesztett kitermelési technikák révén 2024-ben a magyar nyersolaj-kitermelés 1,056 millió tonnára emelkedett, ami 20 év óta a legmagasabb érték.
