Kétkerekű autót teszteltem

1200 kilométer, egy prágai kirándulás van mögöttem a kétkerekű behemóttal. Életem legnagyobb élménye volt, még ha a régi vicc tanulságával búcsúztam is a motortól, azzal, amit Kohn bácsi mondott, amikor először látott zsiráfot. Szép, szép, de otthonra nem kéne. Nézzük, milyen egy hétvége a Gold Winggel!

Esőruhák, hátizsákok, tartalék kesztyűk be a központilag reteszelhető dobozokba, két oldalra és hátra fel. Zsepi, telefonok, pénztárcák szétszórása a kesztyűtartóba és a hátsó kis rekeszekbe. Felszabadult összeröhögés az útitárssal: és még azt hittük, nem fogunk beférni, pedig még hálózsákokat is tehetnénk el, be a zárt dobozba. Na jó, pakolás kész, indulhatunk.

Az ember könnyedén átveti lábát hátrafelé a hihetetlenül széles nyergen, majd lehelyezi tomporát a világ legpuhább gyári motornyergébe. Aztán feszengve köhint, mert eszébe jut, hogy így bizony nem tud felkapaszkodni az asszony a hátsó trónszékbe. Tehát vissza.

Figyelmeztetés az utasnak: össze ne karcold a bakanccsal a fényezést, meg ne rúgd a légzsák fedelét! Aztán jöhet a show, egy kis humoros varieté. Az utas először függőleges spárgával kísérletezve próbálja a hátsó doboz felől lába közé venni az irdatlan gépet – erre esélye sincs. Aztán jön a bal lábbal a trepnire állva lendítős figura, ami annyira félelmetes az oldalsztenderre dőlve billegő motoron, hogy a legtöbben visszariadnak tőle.

Még legjobban az működik, hogy fenék a pazarul kárpitozott hátsó fotelbe, jobb láb a tank felett átlendít – ekkor kell vigyázni a karcolás, a tank összesarazásának elkerülésére – és meg is van. Innentől az utas hátradőlhet, beállíthatja magának a hátsó ülés fűtését, és akár el is szunyókálhat a Gold Wing hathangszórós, hifijének altatódalára. (Megtörtént, a cseh autópályán aludt el mögöttem a kedves.) Dőlésben, kanyarodásban segíteni úgyse tud, jobb is, ha nem mocorog. A munka immár teljes egészében a pilótáé.

Ha az utas blokkolja a helyet hátul, a motoros, mit motoros, sofőr is előre láblendítős gyakorlattal kezdi. Ha sikerül elkerülni, hogy ezt a pillanatot kiszúrja a Gold Winget közterületen mindig szükségszerűen körülálló szájtátó tömeg, már nyert ügyünk van: innentől mi vagyunk az utak királya.

Egyenesbe állítom a motort – meglepően könnyedén megy, a hathengeres boxermotor nagyon lent van az alumínium vázban, a súlypont alacsony, az egyensúlyozás könnyebb, mint sok magas nyergű robogón. Beröffentem, élvezettel hallgatom a finom duruzsolást.

Kimanőverezek a kapun, ehhez nagy segítség a hátramenet, melyet járó motornál az önindító kapcsolójával aktiválhatok. Jó trükk: az önindító lassan, biztonságosan tolja hátrafelé a motort, kuplungra, gázra ilyenkor nincs gond. Beállítom a navigációs rendszert – muszáj most, állva, menet közben biztonsági okból már csak a zoom működik. Háztól házig 507 kilométer. Induljunk!

Prágáig és vissza: ennél alkalmasabb tesztutat keresve se lehetne találni a Honda Gold Winghez, a motorkerékpárok non plus ultrájához Európában. És itt gyorsan szögezzünk is le valamit: a Gold Wing amerikai motor! Hosszú, nyílt országútra, nyugos, 100-110-es tempomatos utazásra tervezték, miközben sír a rádióból a jó kis kamionos country. Itt mifelénk egy kicsit mindig szenved a Gold Wing és egy kicsit mindig szenved rajta a motoros.

A faluból az országútra érve megérzem: így kéne végigsuhanni, hosszú kanyarokban, zenét hallgatva. A szélvédelem még sok is, ki kell nyitnom a hatalmas plexi szellőzőzsaluját, hogy érezzek valamit a menetszélből. A lábfejem, lábszáram kellemesen melegíti a nyitható szellőzőrostélyokből érkező forró levegő. A motorosan állítható légrugós első futómű finoman veszi le az úthibákat, a Gold Wing inkább kényelmes, mint feszes. Ez a 100 körüli cirkálás az ideális neki. De Prága messze van, most csak egy hétvége van rá, nem lehet megúszni az autópályát.

130 fölé gyorsítva érzem és hallom a sisakomra jutó örvényeket. Sebaj, van megoldás. Megállok az első kútnál, feljebb emelem az állítható magasságú plexit. Teletöltöm a 33 literes tankot (legközelebb 400 kilométer után kell majd;  Gold Wing alattunk kijött 6,5 literből százon). Aztán vissza az útra, felveszem a sztrádatempót, feltekerem a kormánymarkolat és az ülés fűtését, aztán elkezdek vágyni egy Pan Europeanre. Vagy egy feldobozolt naked motorra. Vagy akár egy túraenduróra. Vagy bármire, ami egy igazi gyors motor.

A Gold Winggel nem probléma a tartós 160-180 km/h sem (ahol szabad ilyesmit, ugye), de hiába a nagy tömeg (két személlyel, csomaggal hat mázsa!) nyújtotta stabilitás, ha a fürgeség, a motorozás egyik lényegi élménye kimerül az 1832 köbcenti, a 167 Nm által biztosított elemi erőben.

Már ezres fordulattól irdatlan a nyomaték, a teljesítmény pedig egyenletesen épül fel úgy hatezerig, a váltás ésszerű határáig. A kardánhajtás ilyenkor sem húzza félre a motort, a hang pedig duruzsolásból kellemes ordítássá válik. Az erővel tehát nincs gond. De a könnyedség, a természetesség nem a Gold Wing világa.

Ezt a motort irányítani dőléssel, testsúly-áthelyezéssel lehetetlen, mindenre a kormányt kell használni. Mármint a magamfajta kocamotorosnak, ugye, van, aki nem így gondolja:

Úristen, van, aki ezt a dögöt pályára viszi? Nézzétek, 1:00-nál leteszi a térdét!

Úgy egy óra sztráda után kezd kicsit unalmassá válni a dolog. Fészkelődöm, játszok a kormányvégek konzoljaira vitt kezelőgombokkal, tekergetem a rádiót, kezdem várni a következő tankolást.

Hej, de jó lenne, ha lenne a bukónkban mikrofon-hangszóró, hogy csatlakozhatnánk a Honda beépített átbeszélő-rendszerére! Néha rányomok a többszólamú, iszonyat hangos, kamionokat megszégyenítő kürt gombjára, ez mindig felvidít. Bezzeg vége az unalomnak, ahogy beérünk a nagyvárosba.

A Gold Winget könnyű megtartani állva, könnyű vele egyenesen gurulni már sétatempóban is. No de amíg elérjük azt a sétatempót! Persze igazi motoros még ezzel sem áll be a sorba. A prágai városi sztrádaszakaszokon szerencsére jó széles sávokat hagytak, a két tompított mellé fel-felvillantott két távolsági fényszóró pedig még a legkókadtabb pilótákat is felébresztette. Szóval igenis lehetett a hatalmas motorral a sorok között haladni.

A kockakő, különösen a vizes kockakő, leginkább pedig a vizes kockakő kanyarban, az az igazi kihívás. Newton nem hazudik, hat mázsa két féltenyérnyi gumifelületen, hát az hat mázsa, két féltenyérnyi gumifelületen.

  Ilyenkor leginkább a hirtelen gázadások mellőzésére és a szolid kanyarvételre kell figyelni, a lassítás a blokkolásgátlós fékrendszerrel nem okoz gondot.

És már meg is érkeztünk. Letámaszt, kipakol, lezár a távirányítós kulccsal – irány Prága. Másfél nap pihi a Gold Wingnek, másfél nap lábkoptatás nekünk. Közben sokan megnézték a panzió előtt az utcán parkoló motort, de szerencsére nem bántotta senki.

Még a praktikusan, egy mozdulattal lehajtható és ugyanennyivel letörhető krómantenna sem ihletett meg senkit némi vandalizmusra.

A visszaút ugyanez lentről felfelé. Szép kaland volt, hálás vagyok a Jóistennek (és a Hondának, természetesen), hogy lehetővé tette számomra ezt a túrát.

Az unokáimnak is boldogan fogom majd mesélni, milyen ügyesen ráncigálta a tata annak idején az egy-nyolcas boxerszörny bajuszát. De részemről továbbra is inkább egy óriásrobogó, esetleg a Pan European. Gold Wing? Nem, köszi. Inkább a zsiráf!