Nagy benzines, kis dízelnyi étvággyal

Egy 2,5 literes benzinmotorral felszerelt autóról legkevésbé az jut eszünkbe, hogy a teringettét, ez de takarékos, de zöld járgány lehet. Pedig a Lexus pont ilyen autót kínál az IS 300h személyében. 

Külső

A Lexus IS formája telitalálat. Legalábbis az utca emberének reakciója ezt mutatja, ritkán néznek meg ennyire tesztautót, fordulnak utána ilyen sokan szájtátva. Sőt, még az óvodai dadus is alélt hangon kérdezte reggel, hogy ó, még mindig azzal a gyönyörű Lexusszal jár? Értik, egy óvodai dadus! De aki nem hiszi, az nézze meg közelebbről az IS-t. Érdemes elöl kezdeni – a Predator-szerű fizimiska már nem hat újdonságként, már megszokhattuk – de a lámpatestek vonala, vagy a nappalifény pengéje már nagyot üt. Ennyi játékos ívet nem lát mindennap az ember. Ott van például a ködlámpa környéke, amely könnyed, rafinált, jó ránézni. Aztán ez a könnyedség folytatódik oldalt is, hogy végül belefusson a hátsó lámpatestbe, amely szintén inkább műalkotás, mintsem egyszerű közlekedésbiztonsági felszerelés. Éjszaka meg különösen klassz.

Belső

Odabent is folytatódik ez a stílus, bár ott már árnyaltabb a kép, a külső egyértelmű tökéletessége után az utastérben azért akadnak bajok. Az első fájdalmas esztétikai tüske rádió fehér hangerőszabályzó- és tuninggombja. Mintha szépen összeállt volna az autó belseje, de ezek valamiért kimaradtak volna, és az utolsó pillanatban küldték volna le a gombboltba a gyár mindenesét. Ő meg ilyet hozott. Rémes. A fogása is, hiszen egy éles plasztik peremet csippentünk a mutató- és hüvelykujjunk közé. A másik zavarós rész a középkonzol környéke, ahol annyira kicsike gombok és feliratok között kellene eligazodni, amit a vezetőülésből már szinte nem is látni. És persze mind egyforma méretű, formájú. 

De a többi dolog nekem tetszett – bár korántsem volt egyöntetű a szerkesztőség értékelése. Persze jogos, egyáltalán nem annyira letisztult és praktikus, mind mondjuk egy Audi, vagy a német szentháromság más tagjai, de sokkal szórakoztatóbb, érdekesebb, izgalmasabb. Nagy kedvencem a klímavezérlés függőlegesen futó, simogatni való, vékony fémes csíkja, amely ékes példája annak, hogy a manapság használt kék-piros gombnyomkodós és tekergetős változaton túl is vannak lehetőségek, még ebben a marginális jelentőséggel bíró témakörben is.

Pihepuha

Az anyaghasználat terén szintén megoszlott a szerkesztőség véleménye. Én szeretek jó fogású dolgokat fogdosni, és ebben a tekintetben a Lexus elég jól teljesít. Itt bármihez nyúlunk – oké, a hangerőszabályzó fertelmes – minden puha, kellemes tapintású, szerintem príma. Kollégáim a kesztyűtartó valóban egyszerű, rideg műanyag nyitógombját kezdték nagy lendülettel fikázni. Hát nem tudom. Nekem nem okozott komolyabb lelki törést a dolog, sokkal jobban örülök annak, hogy az ajtó, ahol hozzáérek, jó fogású, a tető, amit ugyan nem túl nagyon taperolok, szintén bársonyos, és a kapcsolók, gombok, mind-mind tökéletesen, némán működnek. Ha már ugye megtaláltuk őket. Engem jobban megviselt, hogy egy mind formailag, mint technikai tartalmában roppant előremutató és modern jószágba ennyire lomha és ostoba fedélzeti számítógép került. Érthetetlen. 

A pár perc használat után könnyen megszerethető egérszerű kezelőszerv NASA-technikát sejtet, helyette viszont legfeljebb egy hétzenés kvarcóra tudását kapjuk. Kár. A menü szegényes, a logikája nehezen követhető, a navigációs rendszer használata keserves, a hangszórókból pedig olyan hangon és stílusban kapjuk a navigációs utasításokat, amitől még egy galamblelkű, évtizedek óta csak fényt evő jógi is láncfűrészes sorozatgyilkossá válik, ha fél óránál tovább kell hallgatnia.

De nemcsak a számítógép tudása lóg ki ebből az ultramodern környezetből, hanem olyan furcsaságok is akadnak, mint a lábbal taposandó, teljesen mechanikus rögzítőfék – a tartós teszten nálunk vendégszereplő Peugeot 3008-ban is van annyira okos a villanykézifék, hogy ha leállítjuk a motort, magától rögzít, indulásnál meg bizonyos feltételek meglétekor magától old is, hozzá sem kell érni. Aztán ott van a távolságtartó tempomat. 2013-ban már nem akkora puki, ha egy tempomat állóra tudja fékezni az autót, majd ha megindul a sor, az autót újra elindítja. A Lexusé erre nem képes, ha túl lassan megy a követett autó, egyszerűen rémült sikkantást hallat, majd hirtelen visszaadja a sebességtartással járó feladatot, felelősséget. Persze lehet így is élni, de mégsem elegáns dolog. Mint ahogy a csupán előre és hátra állítható deréktámasz sem az ebben a ligában.

Sajnos a dinamikus, sportos kinézettel köszönőviszonyban sincs az autó valódi agilitása. Bár álló helyből – hála a villanymotornak – nagyot ugrik, de a 8,4 másodperces gyorsulás, nem túl impozáns adat az autó katalógusában. Ha a gyorsulás nem is, a fogyasztás mindenképpen figyelemreméltó. Az öt liter körüli átlagfogyasztás egész reális lehet vele, ha képesek vagyunk nagypapa módjára vezetni, egy ilyen dinamikus formájú járgánnyal. Egy próbát megér, de hosszú távon nem erre rendezkednénk be, így a gyári 4,3 literes adatot is kezelhetjük némi egészséges kétkedéssel.

Technikailag viszont valószínűleg a Lexus mindenkit elver, aki egyáltalán ki meri ejteni a száján azt, hogy hibrid. Villanymotorja nem csupán egy vicces ablaktörlőmotor, amit a szerényebb közterhek miatt zsúfoltak be a hajtásláncba, hanem igazi, 143 lóerős teljesítményre képes darab. Töltött akksikkal, nem túl ideges városi forgalomban pár lámpát simán ki lehet húzni csak villanyhajtással, aztán ha kell, bekapcsol a négyhengeres benzinmotor is. Mindezt olyan finoman, gyorsan és csendben, hogy ha nem lenne az aktuális energiaáramlást szemléltető grafika az ember orra előtt, bajosan mondaná meg, hogy éppen mi történik a hajtásláncban. 

Vezetés közben szintén szerethető arcát mutatja az autó. Ugyan a termetes felnire feszegetett vékonyka gumi nem ígér túl komfortos utazást, ennek ellenére az IS mégis kényelmes darab, és ha kell, a remek futómű kanyarban is tisztességesen helytáll. Pedig az autó egyáltalán nem könnyű, 1720 kg. 

Mindent egybevetve a Lexus IS 300h a vezetni szerető, technikabolond, dízelgyűlölő tehetősebb emberek kedvence lehet, akik a merészebb formákkal is képesek kibékülni. Én nagyon szerettem, kezdtem benne megérezni valamit a Lexus vírusból, ami a legenda szerint lassan, de biztosan elveszi az ember eszét, hogy később már ne is tudjon más márkára nézni. Aztán átültem egy dízel Škoda Octaviába…