Teszt: Peugeot 207 SW 1,4

---

Sorstársaim, akikkel közösen esszük a karakterfaragás néha keserű kenyerét, a tesztautót egyszerűen le „taxiszínűzték”. Szerintük ez a törtfehér kísértetiesen hasonlít a germán személyszállítók fényezésére. Esetünkben nem kell ezzel foglalkozni, csak használtan nem szabad hasonló árnyalatú autót venni. Főleg, ha az Mercedes és a megnyerő külsejű kereskedő 130 ezres futásteljesítményről dalol.

Elölről azonban – hiába a woksütőnyi oroszlánembléma és a húzott macskaszemek az orron – sokkal inkább egy ferdeszemű delfinre hajaz a Peugeot arca, de semmiféleképpen nem áldozatára vadászó nagymacskára.  

Sajnos a tesztautóból két vicces extra is kimaradt, amiknek egy kombinál nem is feltétlenül kellene extráknak lenniük. A csomagtérajtótól függetlenül felnyitható hátsó üveget és a tetőn végigfutó csomagrögzítő sínt is hiába kerestük. A tetősín ezúttal kicsit hiányzott, bár csak a delfineknek. De a nyitható hátsó szélvédőt szívesen kipróbáltuk volna, még ha állítólag nem sikerül elsőre jól lecsukni.

Odabent

Beülve elsőként az átható újautó-szag – nevezhetjük műanyagszagnak is – vágja orrba az embert, de ez előbb-utóbb biztosan elillan. Igaz, egy cimborám Trabantjában a belső 32 esztendeje azonos intenzitással ontja magából a kiszellőztethetetlen keletnémetillatot.

Apró kis hülyeség, de nagyon jól néz ki a fényvisszaverő anyaggal szegett szőnyegkészlet. Sötétben, ha fényt kap, remekül világít. Tényleg kicsiny dolog, de a filléres befektetéssel sokat dob az esti hangulaton. Örültünk neki.

Ha megszoktuk az illatot, akkor már kellemes az utastér. Jó minőségűek az anyagok, amelyek – bár nem igazán arra valók – akár napestig taperolhatóak. A pufók, hatalmas kormány olyan könnyen jár, hogy ha álló helyzetben megpörgetnénk, lendületből is vidáman kifordítaná a kereket. Szóval nagyon lányosra hangolták az egészet, és erre a képre a váltó és a fék sem cáfol rá.

Csöppnyi kombi

Már a típusjelzésből is rögtön kiderül, hogy ez most nem egy tisztességes családi méretű kombi. A 207-es méreteitől ne várjunk szobányi belteret. Néhány centivel ugyan hosszabb lett az SW, mint egy szimpla 207-es, és a plusz körülbelül tíz centimétert teljes egészében a csomagtartó begye szívta fel.

Lapozás után jön a nagy dícséret, és a delfinek üldözőjének személyére is fény derül

---

Ránézésre úgy fest, mintha egy teljes méretű kombit kimostak volna nagyon magas hőfokon. Így inkább csak a formájáért lehet rajongani, de a nagymama kétszázkilós sparherdjét nem ezzel fogjuk a vidéki birtokra talicskázni. Azért a praktikusságára nem lehet panasz, a raktérben mindenfelé apró kis zsebek, csomagrögzítők, szatyortartók vannak segítségünkre a heti nagybevásárlás darabjainak megzabolázásában. Ha pedig úgy döntünk, hogy nagytermetű klausztrofóbiás plasztik delfinekkel töltjük fel a járgányt, akkor néhány laza mozdulattal gyorsan lehajthatjuk a hátsó üléssort, és máris roboghatunk a kedvenc pszichológusunkhoz.

Külső

Az orron már túljutottunk, oldalról a fura helyre biggyesztett tükrök mellett a visszafelé hajló leghátsó oszlop és a nagyméretű sötét üveg egyaránt megkapó. A hátsó lámpa vizes hangulatú mintája láttán pedig tovább erősödött bennünk az elhatározás, hogy ide bizony tengeriemlős-statisztákra is szükségünk lesz.

Motortér

A BMW-vel közösen fejlesztett 1,4-es még a jóval nagyobb teljesítményű motorokon szocializálódott Balázs kollégám – nem tudom leírhatom-e ezt a szót anélkül, hogy fennhangon kikérné magának – tetszését is elnyerte. „Ahhoz képest, hogy az egész csak egy kis 1,4-es, teljesen jól megy.” Sőt, egyszer, amikor kicsit jobban elragadtatta magát, a „Hú de megy ez az autó, basszus” mondatszerkezet szökkent ki fogainak kerítésén. Kell ennél több? Ugye nem.

Menjünk!

Szóval nyugodtan pakoljuk be hátra a delfineket, amelyeket a gonosz, világuralomra törő tudós által ronggyá szennyezett öbölből mentettünk meg, pakoljunk be melléjük egy raklapnyi heringet, aztán irány egy kellemes fekvésű, greenpeace-esekkel körbebástyázott tengerpart. Kellemes utunk lesz.

Kattintás után jönnek a forintok, lóerők, milliméterek

---