Engem senki sem vesz komolyan! Aki szimpatizál velem, jobban mondva az autóval, vidáman mosolyog, esetleg integet, átszól, kérdez valamit vagy csak kedvesen biccent, aki viszont nem szeret, egyenesen az utat nézi, miközben a szeme sarkából bámul és vicsorítva szitkokat morzsol – de a két csoportba tartozók közül senki sem vesz komolyan!
A felsorolt reakciók a 90 lóerős MINI One vagy a 115 lóerős MINI Cooper esetén teljesen helyénvalók, de könyörgöm, a Cooper S-ben már 163 lóerő nyüzsög!
Pedig a Cooper S nem csinál titkot az extra töltetből. A One-t és a Cooper-t is mozgató 1,6 literes benzinmotorhoz ültetett kompresszor miatt a motorháztetőn akkora nyílást vájtak, hogy félő, a fele ménes kiszabadul rajta. Az első sárvédők fölé is reszeltek további levegőbelépőket, melyekre a szépen elnyúló S betűt is rákanyarították.
Valószínűleg a felületes szemlélők, és az autót a „kis édi” becéző szavakkal illetők észre sem veszik, hogy a Cooper S 17-es könnyűfém felniken szalad (legalábbis szerintük, szerintünk inkább repeszt), vagy hogy a műanyag spoilerezés szinte a földet éri.
Azon is észrevétlenül siklanak át, hogy kipufogóvégből kettő van, középen, egymás mellett, és hogy a tető meghosszabbításának tűnő szárny egy kisebb teraszt is képes lenne befedni.
Pedig ha tudnák, hogy a 163 lóerővel a MINI Cooper S mire képes, azonnal lehervadna arcukról a mosoly, az eleve fintorgókban pedig megállna az ütő, amikor 100 méteren 200-at verünk rájuk a drága retróval.
Szerényen visszamosolygunk mindenkinek, ügyesebbek egy kis integetést is megkockáztathatnak, aztán indulhat a száguldás. Egyest kapcsolunk és padló, a motor folyamatosan jól húz, padló, még mindig húz, még mindig padló, pedig már ötvennel megyünk, aztán 60-nál kettő és további padlógáz.
A váltási időtől függően körülbelül 7,5 másodpercnél futjuk meg a 100-at. Picit tovább húzatva 110-nél kapcsolunk hármast és tovább, még mindig tövig nyomjuk a gázt. 150 körül húzunk egy négyest és még mindig jók vagyunk, állatul gyorsulunk, 185-nél ötödiket kapcsolunk és kissé lehiggadunk, visszaveszünk a tempóból. Ha nem, akkor sincs gáz, de 200 fölött ötödikben vagy hatodikban már nem megy annyira jól a szekér. A legvége 216-nál van.
A turbós vagy a változó szelepvezérléses motoroknál megszokott, hogy egy ideig nyugi van, aztán hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, elszabadul a pokol és a gép esztelen száguldásba kezd.
Ezt a MINI Cooper S-nél – talán sajnos – nem érezhetjük. A kompresszoros motornak nincs „holttere”, viszont ebből fakadóan nincs igazán álomhatár sem, amit átlépve a Paradicsomban éreznénk magunkat, mint mondjuk egy Toyota Corolla TS-nél vagy egy Honda Civic Type-R-nél.
Az 1,6-os motor már valamivel az 1000-es fordulat felett elkezd erőlködni, aztán 2000 alatt már javában húz, húz és csak húz, 3000 és 5000 között nagyon húz, aztán onnan már kissé kezd hervadni. Persze ezt a viselkedést is nagyon hamar meg lehet szokni, vagyis inkább megszeretni.
A MINI One és a Cooper futóműve is elég kemény volt, de a Cooper S még rázósabb, pláne a feláras 17-es felnikkel. A jó útfogásnak azonban ez az ára. Ha utasaink nem tolerálják, hogy minden egyes lyukról közvetlen információt szerezzenek, jobb, ha otthon maradnak.
A kanyar-imádó futómű további sajátossága a karosszéria négy sarkába pakolt egy-egy kerék, ami gokartszerű vezethetőséget eredményez. Kikapcsolt menetstabilizálóval a Cooper S nagyon könnyen túlkormányozottá tehető, vagyis farol, ami már kis sikongásokat is képes kiváltani a legszelídebb vezetőből is.
Az élményautózás következő szükséges eleme a precíz, szuperközvetlen kormány. 2,5-et tudunk tekerni a kormányon ütközéstől ütközésig. Ez nem tűnik olyan közvetlennek, mint az Alfa Romeo 156-osnál, ahol alig kettőt kell tekerni a két szélső helyzet közt, de ez is van legalább annyira közvetlen. Amikor még csak arra gondolunk, hogy ott a távolban azt a kanyart valahogy be kéne venni, a kis MINI már rég el is kezdett fordulni.
Ha jót akarunk autózni, oda menjük a Cooper S-sel, ahol sok kanyar van, és akkor biztosan nem marad el az öröm. A 163 lóerős MINI-be DSC-t is építettek arra az esetre, ha a vezető már nem tudna megbirkózni a hirtelen jött erővel. A fékek vadul harapnak, a Cooper S jól lassít, a fékerő remekül adagolható.
A hatfokozatú váltó sem áll utunkba az örömteli autózás során. Tényleg igen precíz a szerkezet, mindig nagyon gyorsan lehet vele kapcsolni. A pici kar rövid utat tesz meg, a kapcsolgatás nagyon pontos, viszont a kar szorosan jár. A rükverc kapcsolása hölgyeknek és gyengébb fizikumú uraknak csak két kézzel megy.
A MINI Cooper S az extra töltettel is teljesíti a retroautó miatt elvárt design-t. A külső és belső formaterv jól harmonizál. Egy baj van, hogy ami fémnek néz ki, az is műanyag.
Merész húzás, hogy a mindent beborító szürke műanyag mintázata olyan, mintha csiszolásnál hiba csúszott volna a műveletbe. Minden kezelőszerv remekül működik, talán az ablaktörlő karja, végén a piros villogóval van csak kicsit túljátszva.
A MINI Cooper S-nek vannak olyan tulajdonságai, amik miatt egy normális kisautót a sárga földig lehordanánk, de ez, kérem, nem úgy megy, mint egy normális kisautó. A hibák közt említhető, hogy kevés a tárolóhely, hiszen pohártartóból másfél van (az egyikbe a hamutartó tehető), a térképzsebek kicsik, a csomagtartó csak térképzsebnyi, kesztyűtartó nincs is, csak a helyén egy polc.
Hátul csak gyerekeknek vagy kompromisszumkész felnőtteknek jut hely. Nem sorolnám igazán a hiányosságok közé, hogy a kormány csak fel-le állítható, tengelyirányban nem, mivel a legtöbb vezető így is jól be tudja állítani.
A MINI Cooper S legnagyobb hibája, hogy a csomagtartó lecsukásakor koszos lesz az ember keze, mivel a belső lehúzón nem lehet akkora erőt kifejteni, amitől az ajtó becsukódna. Annyi baj legyen!