Teszt: Alfa Romeo 166 2.4 JTD – Fiatalos öregúr

---

---

Az élet rövid – az autós életciklus meg még rövidebb. Az Alfa Romeo 166 1999-ben jelent meg, de már most öregesnek számít. 2003 végén csavartak rajta: nagyobb lámpák, határozott alfás-pajzs és máris sokkal jobb a helyzet. Már csak a kormányon és a középkonzolon kellett kicsit variálni és így szinte új autó benyomását kelti a 166-os. Most minden Alfa majdnem ugyanúgy néz ki, a 147-estől a 166-osig.

Bent is azonnal Alfaként azonosítható az autó: a magas üléshelyzet és az ölünkbe tett kormány árulkodó. Más autóból átülve ez egy ideig szokatlan, de a megszokási periódus után már nem találni kivetnivalót benne. 190 centi fölötti kollégáim szóvá tették, hogy az ülés nem tolható eléggé hátra, ami kényelmetlen üléspozíciót eredményez. 160 és 190 centi között viszont nincs baj, a kormány és az ülés összhangba hozható. Erőteljes puklik vesznek körbe az első és a hátsó üléseken is, gyors kanyarban fixen marad a test.

Valójában csak négy embernek ajánlható a 166-os, ezt mutatja a hátsó üléssor párnázása is. A középen ülő dombon ül, ahol a feje beleér a plafonba, a lába pedig a két első ülés között nyúlhat előre. A másik négy utasnak viszont nem lehet baja: láb és fejtér is van bőven. Komoly elhelyezkedési probléma a kisebb és nagyobb csomagokkal sem lehet. 490 literes a csomagtartó, de az utastérben is jó pár liternyi hely van az apróságoknak.

Nem ez a legszebb középkonzol, amit valaha Alfába szereltek, de nem néz ki rosszul az autó belseje. Az egyzónás légkondicionáló, a nagy SIM-kártyás telefon és a kazettás magnó látványa elszomorító. A konkurensek ezekben a témákban már jobbak.

A mostani modellfrissítés alkalmat adhatott volna az idejétmúlt megoldások cserélésére, de úgy látszik, nem volt rá igény. A CD-tár azért ott lapul a csomagtartóban, hogyha felvennénk a tempót a kor követelményével. És természetesen navigációs rendszer segíti a tájékozódást külföldön.

Nem kőkeményen sportos, de nem is franciásan petyhüdt az Alfa futóműve. Az úthibákról hamar tudomást szerzünk, a futómű felüt, de meglepetésképpen belső zaj nincs. Hoppá! A következő úthibába már szándékosan hajtunk bele, de a műanyagok most sem szólalnak meg. Sok olasz autóban láttuk, hogy kívül-belül csillognak-villognak, de a lógó műanyagok és a zörgő alkatrészek állandó kísérői az autózásnak. Az átmunkált 166-osban ilyen hibákkal nem találkoztunk.

Mire a -4 fokos hajnalokon a jeget lekaparom a szélvédőről, a motor már bemelegszik és sokkal csendesebb, az ülésfűtés is hatékonyan simogatja a derekamat. Menet közben alig hallható zaj érkezik a motor felől.

Ha nagyon figyelünk, hallhatjuk, hogy ez már más zaj, mint a korábbi 2,4 literes dízelnél. 1600 bar nyomással, több ütemben fecskendezi be a rendszer a gázolajat, és a levegőcsere is 20 szelepen keresztül történik. Ettől a teljesítmény is nagyot nőtt: 150-ről 175 lóerőre. Igazából a 330 Nm-es nyomaték az, ami meghatározó.

Ennek ellenére ne számítsunk gyorstöltetű rakétára. Az automata váltóval nyugodt, kiegyensúlyozott utazásra vagyunk képesek. Tegyük egy percre kézi üzembe a váltót, és csalinkázzunk végig a teljes fordulatszám-tartományon. 2000 alatt alig történik valami, a rakéták csak kezdenek begyulladni. 2000 fölött már bizsereg az ember lába alatt a gázpedál, és 2500-nál jön a mennyei manna. Innen egészen 4000-ig nyugodt szívvel nyomhatjuk a gázt, csőstül jön a nyomaték és az erő. Ekkor jön az előbb említett érzés. Olyan erővel tolja a hátamat az üléstámla, hogy a párnába hímzett Alfa-pajzs beleolvad a pulóverembe.

Ötfokozatú az automata váltó, kézi üzemben is ennyi van. A gép azonban ilyenkor is keményen markában tart minket, 2000-es fordulat alatt nem enged felváltani, ha leesik a fordulat, akkor pedig magától visszavált. A húzatást viszont tűri, nem kapcsol feljebb a piros fordulatszám-tartományban sem.

Automata módban működik a legjobban a váltó, bár nem túl finoman, de mindig jó időben váltja a következő fokozatot. Finom gyorsítási ingerre is azonnal visszavált, és gondolkodás nélkül gyorsít. Kedvező fogyasztású a 2,4-es dízel, a teszt alatt 9,4 literes átlagot mértünk.

Először nehéz hova tenni a 166-ost. A 156-os szebb, és mivel kisebb, jobban is megy, így értelmetlennek tűnik a nagy Alfa léte. Aztán szép lassan ráhangolódunk a felső kategóriára, és a száguldás helyett az úri vonulás veszi át a tempót. A kényelmes rugózás, a komfortos ülés, és a nagyautós hangulat más embert kíván. A 2,4 literes dízelmotor beleillik a képbe, A 240 lóerős, 3,2-es benzines mellett ez a második legjobb motor az autóhoz.

Nem rossz autó az Alfa Romeo 166-os, de 11,5 millió forintért vannak nála jobbak, nagyobbak és csúnyábbak is. Szebb nemigen van, és hasonlóan jól felszerelt sem. A francia vetélytársak állnak az autóhoz a legközelebb, mivel azok azonos presztízs-szinten mozognak, csak az egyéni ízlés számít. Az Alfa 166-os most beérett és kifinomult. Ez lendíthet a nehezen vánszorgó szekerén.

---

---