Teszt: Renault Clio 1.5 dCi Privilege – Nagy értékek szűk helyen

---

---

Vészesen közeleg a második generációs Clio leváltása, de a 2004-es évre még enyhe ráncfelvarrást kapott az autó. A külsőn még nyomokban sem találni eltérést a korábbi változathoz képest. A belső legnagyobb változása az új – Méganeból származó- műszerfal megjelenése, amivel valamelyest modernebb arculatot sugároz a Clio.

Jóval lényegesebb újdonság, hogy megjelent a közös nyomócsöves 1,5 dCi dízelmotor 100 lóerős változata. Immáron háromféle teljesítménnyel kapható a 1,5-ös dízelmotor. A leggyengébb a 65 lóerős, 160 newtonméteres nyomatékkal, ezt követi a 80 lóerős kivitel 185 newtonméteres nyomatékkal párosítva. A tesztelt új 100 lóerős változat nyomatéka 200 newtonméterre növekedett, a károsanyag-kibocsátás az Euro III-as szabványt teljesíti. Ezek az adatok már bőven elegendőek ahhoz, hogy a kis Cliót könnyeden mozgassák városban és autópályán egyaránt, csekély fogyasztás mellett.

A 100 km/órás sebességre való gyorsítás 10,6 másodperc alatt lehetséges optimális helyzetben, a végsebesség pedig 185 km/óra gyári adatok szerint. Az 1 tonnás Clio télen, városi használat során sem fogyasztott 7,5 liter gázolajnál többet 100 kilométeres távon, amit nyáron visszafogott tempó mellett 6 liter alá is lehet szorítani. Ezt az értéket jóval könnyebb teljesíteni a 65 lóerős változattal, ott ugyanis kevesebb száguldásra késztető erő hat a vezetőre.

Érdekes, hogy a motor viselkedése inkább egy benzinmotorra emlékeztet. Dízelhez képest rendkívül egyenletesen húz, valamint a motorfék is gyengébbnek tűnt a vártnál.
Országúton illetve autópályán elegendő tartalékkal rendelkezik a motor az előzésekhez, és eközben rendkívül kedvező 5 liter körüli értékkel számolhatjuk a fogyasztást. Ehhez ráadásul nem kell csigatempóban utaznunk, mivel 130-nál is csak 2800-as fordulatszámon dolgozik a főtengely.

A motor teljesítménye általában elegendő ahhoz, hogy háttérbe nyomja az autó negatív tulajdonságait, amiből akad néhány. Az utazás egyik fő problémája, hogy a hátsó sorban csak nehézkesen teljesíthetőek a városinál hosszabb távok. Az erősen lefelé ívelő tetővonal miatt 175 centiméteres magasságig elegendő csak a fejtér, a lábtér viszont nyakba tett lábakkal bőségesnek mondható.

Nem értékeltük azt sem pozitív tulajdonságként, hogy hátul már 170 cm alatt is sikerült lefejelni a kapaszkodót, amivel elöl sem voltunk másként, habár ott plusz 20 centivel magasabb egyén kellett ugyanezen művelethez. Az előzőekből fakadóan a válltér is viszonylag szűkös. Lefelé haladva sem nevezhető tágasnak a belső, amit az érthetetlenül széles könyöklők számlájára írhatunk.

Beszálláskor nem árt ügyelni arra – főleg a hátsó sorban – hogy a fejünket az átlagosnál mélyebbre hajtsuk, különben gyakran előfordulhat, hogy egy kisebb fajta agyrázkódással érkezünk az ülésre.

Praktikum szempontjából közepesre vizsgázott a Clio. A 255 literes csomagtér átlagos a kategóriában. Az első és hátsó ajtókon is találni térképzsebet, ezek is azonban az alulméretezettség problémájával küzdenek. Szétszórtak még néhány apró mélyedést a műszerfalon, találni zsebeket az első ülések hátán, a kesztyűtartó mérete pedig átlagos. Bosszantó, hogy a középkonzol aljába vájt pohártartó túl alacsony, így oda csak egy dobozos üdítő vagy egy kisebb pohár fér be, egy félliteres palack már nem.

Nagyra értékeltük viszont a felhasznált műanyagok minőségét. Nem csak látványra szépek, de tapintásuk is meglepően kellemes. A Privilege felszereltség magában foglalja a krómdíszítést a kilincseken, a sebességváltón és kézifékkaron. Elöl enyhén kagylósított, magasságában is állítható sportülésekből bámulhatunk előre.

A vezetési pozíciót illetően néhányunknak hiányzott a mélységében állítható kormány. Ettől függetlenül a bőrborítású kormánykerék valamint a váltókar is kellemes fogást tesz lehetővé.
A váltókar hosszú keskeny alakjával egy kicsit bátortalanul néz ki. A kar a puha franciás stílusban mozog inkább hosszú, mint átlagos úton.

A minden irányból ránk hajló karosszéria, nem okozott senkinek klausztrofóbiát, inkább sportos hajlamait hozta elő. Dinamikusan vezethető autó a Clio, ami a jól kiszámítható viselkedésnek és a négy tárcsafék által végzett hatásos lassulásnak is köszönhető. Gyors kanyarvételnél elsőként az alulkormányzottság jeleivel találkozunk, gázelvételre viszont az autó hátulja hajlamos megindulni.

Menetteljesítményeit tekintve a 1,4-es Clio azonos tulajdonságokkal rendelkezik, a dízel azonban jóval nyomatékosabb, rugalmasabb. Kívülről onnan ismerhetjük fel a 100 lóerős dízelt, hogy nem csak az i, de a C betű is kékkel szerepel a dCi jelzésben.

Kényelmes a rugózás, az úthibákat pozitívan kezeli a futómű. A kerék felől érkező menetzajok viszont néha olyan mértékben ütik meg a fülünket mintha lyukas volna az autó alja. Ez főként vizes úton feltűnő, amikor is a kerék által felvert víz hang alapján a lábunkat nyaldossa. A motorzaj még hidegindítás után sem zavaró, meleg állapotban pedig szinte fel sem tűnik, hogy öngyulladós motor ketyereg az autó orrában.

Az 1,5 dCi 100 lóerős változata Privilege és Initiale felszereltséggel kapható, ami a gazdag felszereltség mellett a magas árat is maga után vonja. A 80 lóerős dízel alapváltozatához képest 430 ezer, az azonos felszereltségűhöz képest 200 ezer forint a felár. Az ötajtós változatért, így 3 740 000 forintot kell kifizetnünk, ami az itthoni irreálisan magas dízel árakhoz képest nem kiugróan sok, de egy kisautóért irracionális.

Aki viszont hajlandó ezt az összeget ekkora autóra fordítani, az biztos lehet abban, hogy egy szinte tökéletesen felszerelt autót tudhat magáénak, amit élvezettel használhat, feltéve ha nem birkózó testfelépítésű. A négy légzsák, az elektromos ablakok, a manuális klíma illetve egyéb kényelmi és biztonsági felszerelések mellé már csak a könnyűfém felni garnitúra hiányzik az autóról.

---

---