Teszt: Mercedes-Benz A 170

---

Természetesen boldogan lecsaptam a remek alkalomra, a munkaidő hátralevő részében üdvözült mosollyal az arcomon dekkoltam. Öt óra, lássuk, mire is vállalkoztam.

A környezet…

Az ember és környezete hat egymásra, ez tény. Az autó társaságában töltött pár nap kiváló példának bizonyult. Soha ennyi irigykedő női tekintet nem tapadt rám, miután meglátták a kis piros álomautót. Szerencsére nem csak szép, hanem fürge is, így mindig kimentett a szorult helyzetekből, nem került sor közelharcra epekedő nőtársaimmal. A férfiak érdeklődését ezzel szemben nem különösebben keltette fel. Nem is baj, mert az A-osztály annyira nőies, hogy az a fiatalember, aki ezt az autót megcsodálja a.) hozományvadász, b.)előnyben részesíti saját nemét.

Ez alól kivételt képeznek azok a férfiak, akik az „azonos kasztba” való tartozás illúziójának hitével mosolyogtak rám. Ők leginkább trendi rózsaszín inget, hajukon sok zselét, orrukon Police napszemüveget viselnek, és magabiztosan ülnek méregdrága luxusautóikban.

Persze olyan is volt, aki nem bírta magában tartani ellenszenvét, és igazán nagy bölcsességgel ajándékozta meg a „buta szőkét” (engem). Miközben a szűk utcában lavíroztam, és aggódva figyeltem a visszapillantóban az autó formás fenekét, a szembejövő úriember a lesötétített ablakú kombiból, sötét napszemüvege takarásából rámutatott, hogy ha az elejével már elhagytam, akkor a fenekével sem fogom meghúzni. Persze.

Egy barátnőm szerint idegesítően udvariasan vezetek. Most elkönyvelhettem néhány meglepő arcot, például egy hörgő Skoda sofőréét, aki nem akarta elhinni, hogy beengedem magam elé. Velem már nem voltak ilyen előzékenyek, meglepődve vettem tudomásul, hogy míg máskor az indexem első villanása után ott vár a helyem, most keményen meg kellett küzdenem minden sávváltásért. Bizonyára azt gondolták, engem így is tenyerén hordoz az élet, ha ilyen autóban van szerencsém ülni, ennyi akadály direkt jót tesz majd a jellememnek.

Az már más kérdés, hogy rám hogyan hatott a környezetem. Az biztos, hogy jól szórakoztam, és elővettem cd gyűjteményem legjavát. A tesztelés alatt kizárólag AC/DC-t, Tankcsapdát, Prosecturát és The Music-ot hallgattam, éles ellentétben az autóhoz kötődő sztereotípiával.

Az autó…

… bőven kárpótol a fentiekért. Ahogy megyek felé a parkolóban, alaposan szemügyre veszem elölről. Szép. Nekem tetszik a harsogó színe, szerintem illik hozzá. Meglepően nagy, valahogy kisebbre számítottam. Előkapom a slusszkulcsot, ami igazából egyáltalán nem is emlékeztet kulcsra, és kinyitom. Az ülések igencsak magasan vannak, a beüléskor fejet kell hajtanom, nehogy beverjem a tetőbe, pedig a magam 162 centijével nem számítok colosnak.

Az ülést beállítom, és így is kényelmesen elérem a sebességváltót, amely az öcsém szerint példaértékű. Az állítható könyöktámasznak nagyon örültem a péntek délutáni dugóban ülve, a multifunkciós kormánynak nemkülönben. Mindig is olyan autót szerettem volna, ahol mindez megtalálható, úgyhogy kizárólag innen váltottam a számok között, és adtam rá a hangerőt, ezzel is kiélvezve ezt a pár napot.

---

A belső kialakítás igényes, bőven van tárolóhely, amik praktikusan különböző formájúak. Ez a nők álma, mert elképesztő mennyiségű kacatot tudunk felhalmozni. A fényszóró kapcsolóját a kormány teljesen eltakarja sajnos, úgyhogy vagy indulás előtt, vagy a piros lámpa alatti várakozás tétlen perceiben állítgattam.

A fedélzeti számítógépre rendszeresen odasandítottam, főleg az átlagfogyasztást figyeltem, így duplán mérgelődtem a nagy forgalomban (a kijelzőn 7,9-11 liter/100 km között mozgott az érték). Pont annyi erő van a motorban, ami egy városi autóba szükséges, kiválóan lehet vele parkolni, hála a szervokormánynak, és a remek kilátásnak hátrafelé.

Apropó hátul: méretes csomagtartója van, bőven lehet bele pakolni, a kalaptartót pedig egy mozdulattal el lehet tüntetni, ha éppen szükséges. A belső világítás variálható, a csomagtérhez is tartozik egy külön lámpa. Az autó bezárása után elhalványuló fények gondoskodóan megvédenek a sötétben való botorkálástól. Óvatos duhaj lévén nem száguldoztam, a maximum, amit kipróbáltam, 120 km/óra volt. Teljes biztonságban éreztem magam, az autó stabilan feküdt az úton.

A vélemények…

Csoporttársnőm következetesen manciautónak hívta a járgányt, én persze közös múltunkra való tekintettel rögtön védelmembe vettem. Barátnőmet meggyőzte, jelenleg lelkes híve ennek a modellnek, pedig ezelőtt egy autó volt a sok közül számára. Most csillogó szemmel lelkendezik róla mindenkinek. A szombat esti program plusz alkalom volt arra, hogy megtudjam, ki mit gondol.

Testközelben a fiúknak is tetszett, „ha tesztautó, hát teszteljük” felkiáltással az ülések összes beállítását kipróbálták, dicsérték a fejtámlákat, és noha átlagmagasságon felüliekről van szó, kényelmesen elfértek. Egyikük odáig merészkedett, hogy ezt az autót mostantól magának is el tudná képzelni, de természetesen valami férfiasabb színben, például ezüstben.

Igencsak szomorúan fogom összepakolni a holmijaimat, mielőtt visszaszolgáltatjuk az autót. Meg vagyok elégedve a sajátommal is, de mivel a jót könnyű megszokni, nehéz lesz visszaállni az alacsonyabb felszereltségre. Ezúton üzenném a cég illetékeseinek, hogy ez az autó mindig szívesen látott vendég nálam!

---