Teszt: Opel Astra TwinTop 1.9 CDTI

Teszt: Opel Astra TwinTop 1.9 CDTI

1/29 Teszt: Opel Astra TwinTop 1.9 CDTI

Teszt: Opel Astra TwinTop 1.9 CDTI

Fotó megosztása:

2/29 Nekem is sapka kellett volna

Nekem is sapka kellett volna

Fotó megosztása:

3/29 Este állítsuk esti üzemmódba a kijelző fényét

Este állítsuk esti üzemmódba a kijelző fényét

Fotó megosztása:

5/29 Minden tipp-topp az autóban

Minden tipp-topp az autóban

Fotó megosztása:

6/29

Fotó megosztása:

7/29

Fotó megosztása:

9/29

Fotó megosztása:

10/29

Fotó megosztása:

11/29

Fotó megosztása:

13/29

Fotó megosztása:

14/29

Fotó megosztása:

15/29

Fotó megosztása:

17/29

Fotó megosztása:

18/29

Fotó megosztása:

19/29

Fotó megosztása:

21/29

Fotó megosztása:

22/29

Fotó megosztása:

23/29

Fotó megosztása:

25/29

Fotó megosztása:

26/29

Fotó megosztása:

27/29

Fotó megosztása:

29/29

Fotó megosztása:

Fotó megosztása:

Azt mindig is tudtuk, hogy a csajoknak kabrióban utazva vidámabb az életük, legyen szó Mazda MX-5-ről, akármelyik Peugeot CC-ről, a Micráról, vagy az itthon nemigen látott Swiftről. Egyforma a hatás: fültől-fülig vigyor, hátradőlés, hajlobogtatás. Mi pedig büszkén és elégedetten könyökölhetünk ki az ablakon.

Az autóval menni kell, teljesen mindegy, hová, csak menni, persze nem egyedül. A szomszédasszony (Swift kabrió tulaj) picit feltart, ő is látni akarja közelebbről. Megállapítjuk, hogy (sokkal) drágább ugyan, de modernebb és szebb az Astra. Az övét kézzel kell lenyitni, ezt meg elektronika szabadítja meg a fémtetejétől. Azt mondja, hogy nem tudja bárhol otthagyni, mert az ostoba népség mindig megpiszkálja a ponyvát, ezért állandóan megszólal a riasztó. A legjobb nyitva otthagyni, mert akkor belátnak és nem annyira kíváncsiak.

Teljesen igazat adok neki mindenben, csak hadd menjünk már!

Csütörtök, este 10 óra: irány Siófok

Hárman vágunk bele végül az esti kiruccanásba. Barátnő barátnőjét is összeszedve csak cirkálunk céltalanul a városban. Útközben persze minden szem ránk szegeződik, és azt hiszem, utálnak minket. Nagyjából fél óra telik el önfeledt vidám hangulatban (ezt ugye csak az autó váltotta ki), amikor eszembe jut, hogy a tetőt nem kell felcsukni ahhoz, hogy a hátul ülő hölgy feje ne menjen szét a huzatban. Elég az ablakokat felhúzni. Ettől a felfedezéstől még vidámabbak vagyunk, de még mindig nem elégedtünk meg.

A legvagányabb az lenne, ha lemennénk a Balcsira. Ott vagyunk egy szempillantás alatt, nem? Kit izgat, hogy hatkor kelünk? Csak belógatjuk a lábunkat és jövünk vissza. Matricát kell csak venni, de az úgyis jól jön, mert másnap az M5-ös autópályán is megyek majd. Három pillanat alatt meggyőztük magunkat, hogy jobb dolog lemenni nyitott tetővel Siófokra, mint hazakullogni a Fábry-show végére. Már fordulok is a kútra a négynaposért. Itt is utálnak…

Siófokból Fehérvár

Fél órája hajtunk az M7-esen, kezd hűvös lenni. A menürendszer kivakuzza az agyam, úgy világít, eleve csak lassan lehet menni, mert a pályán még a feltekert ablak sem menti meg az utasunkat a szélvihartól. Kezdenek jönni a negatív hullámok!

Felcsukjuk a tetőt és megelégszünk Székesfehérvárral. Ez ugyanakkora sikerélmény, mintha a Balatonon lennénk. Megnyugtatjuk magunkat, hogy így is nagyon pengék vagyunk. Gyors kaja egy „gyorsban” lábáztatás helyett és végre irány haza! Útközben kilogikázom a kezelhetetlen menürendszerben, hogy éjszakai üzemmódban nem is világít olyan erősen a rádió kijelzője, a sikerélmény tehát teljes.

A következő oldalon: egyedül döngetek az M5-ösön!

Másnap az örkényi versenypályára igyekszem a tegnap megváltott matricával. Fél tizenegyre jó lenne odaérni, amikor a nap már 17 ágra fog sütni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az ötven kilométer alatt szénné fog égni a fejem, ha nyitott tetővel gizdázok. Teljesen egyértelmű a döntés: szétégetem a fejem. Majd este bekenem tejföllel (ezt egyébként ki találta ki, mert rohadtul nem működik?). Most már lehetek önző, nem kell tötymörögni, nehogy szélfogó nélkül bevágjon hátra a szél.

A lelkesedés egyébkén az M0 lehajtóig tart. Ott aztán kocsisor, dugó, mert építkezés! Bújok mindenfelé, ahol akár csak egy pillanatra is el tudom kerülni a nap perzselő nyilait. De már ekkor érzem, hogy a fejem és a kezem olyan vörös lesz, hogy rengeteg tejfölre lesz szükség (oké, hűsít meg minden, de ennyi erővel lehetne hideg salak is nem?). A kocsisor végeláthatatlannak tűnik és persze olyan érzés, mintha már egy órája egy helyben állnánk. Igazából úgy öt percig araszolgatunk, majd miután kikerüljük szépen az ásítozó, unatkozó munkásokat, már megyek is tovább. Hipp-hopp, megvan Örkény.

Leégés után elázás

A visszaindulás előtt lágy szellő érkezik, ami a hőségben általában nagyon jól jön, de nem nyitott autóval. Azt hiszem, napszúrást kaptam, ennek ellenére marad a tető a csomagtartóban. Nagyon sietek hazafelé, megyek 180-nal is (költői túlzás csak), de utólag kiderül, hogy sajnos ez sem elég. Az ártatlan, lágy szellő igazából egy óriási vihar előkéje. Látom én a villámokat szembejönni, de nehogy már a leállósávban nyomjam fel a tetőt, akkor mindenki visszaelőz és oda a képzeletbeli első helyem. Úgyis csak két kilométer van hátra, ezt simán meg lehet úszni!

Vagy mégsem? Pötty-pötty után egy perccel már ömlik is az eső! Ha tartom a tempót, akkor nem vág be annyira, de akkor meghalok, mert az úton már rengeteg a víz. Egye fene, félreállok, de a fejemet elfordítom, hogy ne lássam a visszaelőzők gúnyos vigyorát. Nyomom kitartóan a gombot, de közben teljesen szétázik mindenem. Tanulságos eset, egy felüljáró alatt kellett volna megállni, de olyan gyorsan történt minden.

Jól zárom a napot! Úgy nézek ki, mint egy árvízkárosult, borzasztóan fáj az amúgy rákvörös fejem és a tejföl is elfogyott. Marad a hideg salak.

Elsőre rémisztő, de kezelhető a BPH

Az ősz egyik legkellemesebb velejárója, hogy ilyenkor nagyokat lehet aludni. Na, de megnagyobbodott prosztatával is…