Első blikkre
Ezüstmetál kedvencemet 10 méterrel új fiatal hódítóm mögött parkoltam le. Kicsinek tűnik, nem is tudom. (Másnap egy ismerősöm le is 206-osozza, amiért azért a 308-as helyében minimum megsértődnék.) Mintha az enyém egy picit testesebb lenne. Én a diszkrét testességet kedvelem, nem szeretem a kis papír városi autókat, melyekkel kisbabás anyukák büntetik a mellettük parkolókat.
Egy autóba nyomorgásmentesen férjenek be négyen, és meg se kelljen állni vele Portugáliáig! A 307-es így lett szerelem első látásra, azaz beülésre: hiányzott belőle a kisautós nyomorgás, kiemelt fejtámaszokkal pedig élmény a hátsó üléseken történő utazás is. Ez teszi kiváló városi autóvá, mely bármikor bekebelezi Európát is!
Beülök, magamba szippantom a jellegzetes újszagot. Egy percig felidézem, milyen volt szűz autómmal egykor a szalonból kigurulni. Körbetekintek az elém táruló tájon, és nőként máris felfedezem a műszerfalban a 308-as hatalmas alaphibáját: nincs hová ültetnem az autómat 24 órában őrző, intellektuális arccal figyelő barnamedvét, aki rémülten konstatálja az anyósülésen, hogy bizony ő itt elkerülhetetlenül lefokozódik.
A műszerfal minden hasonszőrű szerencselény számára egy óriási halálcsúszda: nincs itt egyetlen apró mélyedés sem, melyben meghúzhatná magát egy valamirevaló kedves emlék vagy apró tárgy, marad tehát a való világ.
Igyekszem magamra hangolni az autót. Szinte egészen előre kell húznom az ülést, hogy a kuplungot tisztességesen ki tudjam nyomni. Egy pillanatra olyan dinamikusan közeledik arcomhoz a kellemes tapintású kormánykerék, mint óriás városligeti sósperec a lelkes gyerekszájhoz. A külső tükrökben gombnyomással variálom a hátam mögött megbúvó utcarészletek perspektíváit.
Mint utólag kiderül: minél előbb megszokom a jobb tükörben látott képet, annál jobban járok. A jobb váll fölött ugyanis esélytelen hátrapillantani: az anyósülés fejtámlája és a hátsó szélesebb ablakhatároló elem együtt simán kitakar minimum 2 autót, a holttér óriási. Ez baj, de némileg kárpótol a hibátlanul működő indexkar, mely dupla munkát ad a 307-esek többségében azzal, hogy kedvére ide-oda kapcsolgat egy-egy irányváltást követően, arról nem is beszélve, hogy néha kifejezetten megtagadja a folyamatos indexelést.
Szintúgy örömmel veszem tudomásul, hogy az ablakállító-gombok bevonata már nem az a hőre lágyuló fajta, melyet az ember akaratlanul is összevissza karistol az első közös nyár során.
Amennyire ennek megörültem, annyira elszomorított a felesleges hókuszpókusznak tűnő nyújtható könyöktámasz, melyről már az első próbálkozásnál kiderül, hogy az én könyökömnek soha sem lesz semmi köze hozzá, pedig 167 cm-es magasságommal igazán nem a törpék kasztját népszerűsítem.
Talán arra gondoltak a tervezők, férfi is vezetheti az autót, ő pedig örülni fog neki. Igen, de utálni fogja a kényelmetlenül elhelyezkedő kéziféket, mely ráadásul behúzva épp a könyöktámaszba ütközik.
Kézifék ide, könyöktámasz oda, boldogan nyargalok a délutáni napsütésben a budai utakon, narancssárga buddhista tankerekem friss delejjel lengedezik a kanyarokban, mintha tudná, új autóban teljesít, tétje van a dolognak.
„Vigyázat, az autó gyors!” – mondták anno. Akkor az új 308-as HDi-re mit mondanának?
Mielőtt 2002 decemberében boldogan kigördültem volna vadiúj kétliteres, 90 lóerős HDi 307-esemmel a szalonból, az átadó száját elhagyta egy mondat, amit akkor viccesnek, sőt egyenesen zavarbaejtőnek találtam: „Vigyázzon, mert az autó gyors!” Mit mondana akkor, ha valami sportkocsit vásárolnék? – gondoltam, de most az új 308-as HDi-t vezetve ismét eszembe ötlik e mondat.
Na és vele együtt a százezres gyorshajtási bírságok. Kínlódom, hogy az autót 50 km/óránál tartsam, időnként valósággal minden figyelmem arra szentelem, visszafogjam az állandóan minimum 70-nel gurulni szándékozó vörös ördögöt.
Ráébredek: ha jó kislány szeretnék lenni, a 4-es fokozattól is elbúcsúzhatok a pesti utakon – mert Budán azért nem! -, ez az autó ugyanis sík terepen 3-asba kapcsolva, altatós 1600-as fordulaton tud csak a megengedett sebességnél maradni. Amúgy nagyon is imponál az autó dinamikája, erőlködésmentes, ruganyos mozgása, könnyed, sportos testkultúrája!
Ha valaki sportolói vénával rendelkezik, nehezen birkózik meg azzal, ha gondosan felépített fizikumát egy autó kikezdi. Preventív gerincedzőként sajnos egyetlen autónak sem nézhetem el gerincromboló szándékait. Márpedig az új 308-as deréktámasztásban alaposan a 307-es alá lőtt.
Na nem mintha a 307-es aranyérmet érdemelt volna, attól messze volt. A gerinctámaszos autók mellett az aranyérmet amúgy én egyértelműen a régi metrók padjainak ítélem. Valaki az orosz metrókocsik tervezésénél tudhatott valamit, amire a franciák a mai napig nem jöttek rá.
Mégpedig azt, hogy az ember alsó gerincszakaszát ülő helyzetben optimális helyzetben kell rögzíteni, meg kell támasztani. A 308-asban pedig oldalnézetből egyetlen hatalmas C-betű vagyok. Ez nem jó így. Én S-betű szeretnék lenni! Marad tehát a pulóvered hátad mögé tömködése, hosszú utaknál pedig a – belső tér harmóniáját rendre megbontó – ortopéd gerinctámasz felfüggesztése. Egyik sem túl romantikus megoldás.
A hifi bűbájos: robot arc, felemás szemek, hatalmasra tátott mosolygós száj, melyről egyértelműen a római Igazság Szája jut az eszembe. Már csak önmagam tesztelésére is beledugom a kezem egy pillanatra, úgyse látja senki.
Megmaradtak az ujjaim, nem vagyok hazudós, ezért tehát van mivel nyomkodnom a gombokat… Jaj-jaj, ha az ember vezetés közben szeretné feldolgozni a robothifi gondolkodásmódját, jobb ha egy napra mitfahrert fogad, mert hosszú percekig komoly intellektuális kihívással kell szembenéznie. A 307-es hifije egyszerűbb és ezzel együtt jóval áttekinthetőbb, ahogyan a multifunkciós kijelző is mentesebb a sallangoktól.
Lassan arra a következtetésre jutok, hogy az új 308-as, bár számtalan módon igyekszik kitenni magáért, mégsem tudhat magáénak első blikkre, mint egykor az elődje. Nyomaszt, hogy városi közlekedéshez túl dinamikus, folyamatosan ki akar ugrani az ember kezei közül, ami miatt minden létező fehér autót rendőrnek nézek, és nyomaszt az is, hogy kényelmetlen ülést tettek bele, ami viszont hosszú utaknál kellemetlen.
A 308-as külsőleg és belsőleg is kissé túl igyekvő, helyenként túlzó, kevésbé egyértelmű, ezért talán kevesebb embert fog meghódítani, mint az egykor díjnyertes 307-es – de azért én szurkolok neki!
Az utat jelző dharma-kerék tehát egyelőre visszaszáll az ezüstmetál 100 ezer km-esbe…
