Nagyrobogózás kis-nagy robogón

---

Az úgy volt, hogy nagyjából hat éve megcsömörlöttem a reggeli és esti budapesti dugótól. Akkor behúzódtam egy sarokba, meggyújtottam egy füstölőt, lótuszülésbe ereszkedtem és bámulni kezdtem a köldökömet. Nemsokára megjött az isteni sugallat: egy nagyrobogóra van szükségem a napi 100 km-es ingázáshoz!

Ismét sarok, füstölő, köldök: valami nagy túramotor kell, olyan, ami erős, de nem sportos, és elég öreg ahhoz, hogy kijöjjön a Burgman félmilliós értékéből. Yamaha TDM 850!

Elég bőséges volt a kínálat. Öreg, leharcolt, évekkel ezelőtt behozott és itthon lelakott gépek szemléje után inkább kiválasztottam egy Olaszországból frissen importált 1992-es példányt, 40 ezer km alatti futással, eredeti festéssel. Tulajdonképpen hibátlan volt, egy akkucsere után remekül működött.

Gyors volt, erős, tiszteletre méltó, öblös hanggal, mely magasabb fordulaton hersegő üvöltésre váltott. Magas nyergéből átláttam a forgalom felett, kis gázcsavarintásra már ugrottam is be vele a kocsisorok réseibe, országúton a megengedett sebesség kétszeresét is megfutotta, másfélszeresét akármeddig tartotta. Volna, ha szabadna ilyesmit tenni egy motorral.

Miután napi rendszerességgel használni kezdtem, 24 óra elég volt, hogy megutáljam.

Egy olajos, mocskos, forró vasdarab volt a két lábam között, mindenem foltos, égett lett, ami hozzáért. A nyereg alatt még az elsősegély-csomag se fért el. A váltó egy pillanat alatt tönkretette utcai cipőmet, ha úgy alakult, hogy motoroscsizma nélkül kellett hirtelen elugrani valahová. Gyűlöltem, hogy egy nap ezerszer kell kuplungolni, ötezerszer váltani. Nem bírtam elfogadni, hogy a Burgman 4,2 literes fogyasztásából 6,5 lett.

Rájöttem, hogy én nem motorosnak születtem. Hanem robogósnak! Jött egy vevő a Yamahára (legyen boldog vele, tényleg jó kis motor a maga nemében), megint ott volt a kezemben 500 ezer forint. Négyszáz van a motorra, a többi átírásra, szervizre, hitelről most szó sem lehet, határoztam el. Köldökből, füstölőből elég volt már, inkább feltúrtam az internetet.

Az igazi, majd egyszer-álomra, 650-es Burgmanra ennyiből nem fussa, meg feleslegesen nagy is lenne az a heti egyszeri-kétszeri (hétfő és péntek a két legdurvább dugós nap a fővárosban) ingázásra. Kis Burgman, Majesty ennyiért 40-60 ezret futott veterán van. És akkor megláttam Őt.

A következő oldalon már tényleg a Benelliről lesz szó!

---

Benelli Velvet 400. Hát ez meg mi a fene? Sose hallottam róla. De 14 ezer kilométerrel, hatévesen ideadják négyszázezer alatt? Nézzünk csak utána!

A Benelli olasz születésű márka. Nagy múltú cég, 1911-ben alapították Pesaróban. Kezdetben a családi vállalkozás fő profilja, a fegyvergyártás mellett csak szervizként, javítóműhelyként üzemelt a Benelli Garázs. 1921-ben készült el első saját gyártású motorkerékpárjuk, 98 köbcentis, saját tervezésű blokkal.

A háború után a cég sok más európai társához hasonlóan leszálló ágba került. A márka 1988-ban beolvadt a Moto Guzziba. 2002-ben a 900-as és 1130-as motorral készült Tornadóval és a TNT-vel még villantak egy nagyot, aztán Kína megvette a Benellit. A márkanév alatt jelenleg Kínában és Olaszországban gyártott robogókat, kismotorokat forgalmaznak.

Az én motorom, a legnagyobb Velvet, érdekes evolúciós zsákutca. A kistestű robogóba a 400-as Yamaha Majesty blokkját és váltóját építették be. Tudomásom szerint ez minden idők legnagyobb motorral szerelt kis robogója. Egy igazi unikum! Kell!

Nekem ennyi elég is volt, felhívtam a hirdetőt. Szőke, de intelligens női hang; Lentiben van a motor (több mint 200 km, úristen, gondoltam), a férje hozta be, rendszámoztatta, használta egy évig, de most eladó. Szimpatikusnak tűnt a hölgy, még egyszer felhívtam, mondom, ha tényleg hibátlan a gép, megveszem. Hibátlan, vegyem, de menjek, mert a férje holnap indul Olaszországba még motorokért, utána pár napig nem tudunk találkozni.

Nem először döntöttem gyorsan életemben. Vonatra pattantam, eltelt három óra és az enyém volt a Velvet. Az eladó srác maga is szimpatikus volt, nálam ez már 70 százalékban eldönti, lesz-vétel. A motor pedig – egy könnyező teleszkóptól eltekintve – tényleg hibátlannak bizonyult. Este nyolckor indultam vele haza, 11-re hazaértem, közben mindent meg is tudtam róla, amit gyakorlati úton lehet.

A mindössze másfél mázsás testet 29 lóerő repíti. Vagyis ez a kiskerekű, két méternél is rövidebb vacak röhögve megy 100-110-et, tartósan tudja a 130-140-et, és, ha nagyon muszáj, megfutja a 160-at.

A fékrendszer méltó a teljesítményhez. A Grimeca rendszere elöl két, hátul egy dugattyúval fogja a 240 mm-es tárcsákat. Megállni még a robogótól szokatlanul durva végsebességről sem gond.

Sajnos minden más paraméterében valóban kisrobogó a nagy Velvet. A futómű megteszi, ami tőle telik, de 13-as első kerék, ilyen kis tengelytáv és ennyire meredek villaszög mellett még a nagymotoros mellső dupla teleszkóp és a két hátsó rugóstag sem képes csodákra. 110-120-ig stabil a gép, felette már nagyon érzi a szelet, az úthibákat. Veszélyesen könnyedén kezd szitálásba a keskeny kormány. Országúton, sztrádán mindig figyelni kell, nincs egykezes motorozás, netán felállás gurulás közben.

Pakolni is úgy lehet a motorkát, mint kisebb rokonait. Az ülés alatt egy fél sisak vagy egy szolidan pakolt kis hátizsák fér el az esőruha, a szerszámszett és a keresztes csomag mellett. A hátsó csomagtartó lap elvileg három kilóig terhelhető dobozzal. Fájó pont, hogy kesztyűtartó nincs – egy lyuk a telefonnak, tárcának nagyon hiányzik.

A műszerfal is kisrobogós, valahol mélyen lent ül, csak lehajtott fejjel lehet rápillantani. Kilométeróra, futásmérő (napi számláló nincs), vízhőfok-mérő és benzinszint, ennyi. Ja, meg egy digitális óra, ami végképp nem látszik soha. Viszont nagy pirospont a Benellinek, amiért az olajszintet és a hűtővíz szintjét kis kémlelőcsöveken át kupaktekergetés és nívópálcás kínlódás nélkül tette láthatóvá. Miért nincs ez így minden járművön?

Motorozás közben a Benelliből a zárt sisak plexijén át csak a tükrök látszanak. Ez egy kicsit rémisztő (száznál, mondjuk), de nagyon hangulatos is. Van ennél nagyobb szabadság? A semmiben lebegve siklik az ember a tájban, csak az öblös egyhengeres szolid, bár meglepően mély pufogása kíséri, amerre jár.

Ingaútvonalamon az M1-es autópálya már ingyenes szakaszán, Törökbálintnál kezdődik a napi móka. Az autósok  láthatóan nem értik, mit keres egy robogó a sztrádán. Aztán nem értik, miért nem megy ki a belső sávba a 100-as tábla hatálya után. Aztán nem értik (úgy 120 lóerőig, 200 Nm-ig), miért nem érik utol, amikor nyomni kezdik a gázt.

Budapestre beérve felszaporodnak a motorosok, jön a még viccesebb rész. A túramotorosok, chopperesek, endurósok (felhajtott rendszámú szupersportosok nem, ők tényleg más pályán játszanak) idegesen figyelik a tükörben, vagy a plexin a levakarhatlan koszpöttyöt. A lámpánál mellém érve átsandítanak, de nem szólnak, csak nézik, mi ez a kis mattfekete izé. A következő lámpánál aztán, amikor ők is odaérnek, már sokan átszólnak.

Egy 1400-as Banditról kérdezte egy bajuszos fazon: mekkora ez, 150-es? Mutatom a négy ujjamat, vigyorgok. Nem érti.
400-as, mondom. Akkor azért megy így! Persze a zöld után egy másodperccel már csak a porát láttam; azért nem mindenható a Velvet, csak erős. Kis matt borsszem. Egyelőre szeretem.

Hetente kétszer becsettegni Pestre, néha egy-egy hétre benthagyni, elszaladgálni sajtóeseményekre, programokra, akár ki a Hungaroringig – erre remekül megfelel.
Persze kellene nagyobb, kényelmesebb, ami alkalomadtán hosszabb túrára is jó, de amíg nem jön össze másfél-két, máshol nélkülözhető millió egy majdnem-új kéthengeres nagyrobogóra, a Benelli remekül megfelel. Csak bírja ki szusszal azt a pár évet.