Így hát szörnyű nagy újdonságokat ezúttal nem fogunk az autóról mondani – azt megtettük a korábbi cikkekben, tesztekben -, most inkább arra voltunk kíváncsiak, mennyire bírja a gyötrődést, egy hasonló, haszonjárműből lett nagyon nagycsaládi busz. Így hát telepakoltuk ukránokkal és vodkával, majd fel-alá autóztunk vele a jégbefagyott Aggteleki-karszt és Budapest közötti utakon.
A tesztautó
Mostani alanyunk közel optimális összeállítású: elöl két ülés, a középső sornak dupla tolóajtó, az orrban pedig 120 lóerős, nem túl erős, de takarékos dízelmotor. Van benne manuális klíma, tolatóradar és rengeteg lehajtható, vagy éppen kivehető ülés. Ha még a hátsó ajtaja is inkább kétfelé nyílna, mint egyben felfelé, akkor máris vinném haza. Hiszen családi autónak remek lenne, bár a méreteit nézve, akár turistabusznak is megtenné.
Ezúttal nem pár ezer kilométert futott autó került a kezünkbe, hanem egy bő ötvenezer kilométert megtett példány, forgalmijában pedig 2009. júniusi dátum szerepel születésnapként. Nem túl régi időpont, de ha azt vesszük, hogy az elmúlt másfél évet tucatnyi sofőrrel a kormány mögött, ki tudja milyen körülmények között kellett megtennie, akkor már nem is tűnik olyan fiatalnak.
A használat nyomai
A tesztautó lét nyomai persze láthatóak az autón. Külsejét itt-ott a használatból eredő apró karcok csúfítják, de nem vészesek, csak egészen közelről látszanak. Bent főleg a csomagtartóhoz legközelebbi ülések hátának kárpitozása sínylette meg az elmúlt másfél év tesztútjait. Ezen felül a baloldali tolóajtóból jöttek nem éppen üzemszerű hangok. Magyarul zörgött, mint a veszedelem, de ettől függetlenül nyílik, záródik probléma nélkül, nem szükséges teljes erőbedobással, eszetlen módon csapkodni.
Mindkét oldalon van tolóajtaja, könnyen, gyorsan teleülhető az autó
A tesztautóban nyolc ember utazhat a fedélzeten. Persze lehet belőle kilencszemélyest is rendelni, de közel nem biztos, hogy a plusz egy hely megéri a kényelmetlenséget az első sorban. Így az vezető személyes terébe sem lóg bele senki, a két első ülés között bemászhatunk hátra is.
A nyolc ülésből hatot akár ki is tehetünk a garázsba, ha éppen inkább teherhordó üzemmódban vennénk nagyobb hasznát a Scudónak. Sajnos egyesével nem lehet őket kiszedegetni, hanem egy sorban egy szimpla és egy dupla ülés várja a belsőépítészt. Bár az üléseket tologatni sem lehet, de a háttámla lehajtása minden fotelnél egyesével is megoldható. Kárpitozásuk kellemes tapintású, és a kényelmes üléshelyzet miatt egyszer sem kellett egészségügyi megállásokra, nyújtózkodásra sem félreállni az út alatt.
Fűtése az aránylag kevés hulladékhőt termelő dízelmotor ellenére is hatékony, a több köbméternyi levegőt gyorsan befűti a csomagtartóból hallatszó, dübörgő olajkályha. Szellőztetni a mínusz 8-10 fokban nem nagyon akaródzott, de nyáron biztos kritizálnánk a hátsóknak jutó, aprócska lőrésszerű ablakokat.
A csomagtartón kívül az ülések alá, illetve a macskapadlásra is rámolhatunk holmikat, de az anyósülésről elérhető, a műszerfalra ásott mély gödörbe is belefér vagy tizenöt-liternyi apróság, de a telefonnak nehéz olyan helyet találni, ahová nyugodt szívvel letehetnénk.
Vezetni persze nem nagy élvezet a Scudót, hiszen nem túl erős, nem fürge, és kanyarogni sem igazán jó vele. Cserébe – pláne a hosszabb változatnál – nehezen tudunk annyi úti holmit összeszedni, amennyit ne tudna elnyelni a Scudo utas- illetve csomagtere és ha nagyobb hordával utazunk együtt, az egy főre jutó üzemanyagköltségek jóval a fájdalomküszöb alá zuhan. Menet közben pedig csendes, kényelmes darab.
A közösen töltött napokat málhás szamárként élte meg a Fiat, szinte mindig nyolc ember melegedett benne, az esetek többségében pedig a rendelkezésre álló tekintélyes rakteret is maradéktalanul kitöltöttük. Súlyos cuccokkal. Ez a fogyasztáson is meglátszik, száz kilométerenként durván tízliteres átlagfogyasztást számoltunk.
Elsőre soknak tűnt – pláne a korábbi, meglepően kedvező adatokhoz képest – aztán kiderült, hogy a sok melegítés, állóhelyben járás közben a gázolajjal működő kazán is dübörgött rendesen. Ez pedig fogyaszt, de cserébe nem kellett belefagyni az autóba még mínusz tíz fok körül sem.
Szóval családi autónak – feltéve ha a családfő nem akar néha megbolondulni a kormány mögött – remek a Scudo. Mi az együtt töltött két hét alatt nagyon összebarátkoztunk.
Tehát a Mazdánkat bármikor elcserélnénk egy sokszemélyes, gigantikus Scudóra. Kicsit nehezebb vele parkolóhelyet találni, de tágas, takarékos, és kisbusz létére még jól is néz ki.
