Azokat a drága limuzinokat, szedánokat, amiket csak úgy átfogóan luxusautóként szokás emlegetni konyhanyelven, négy csoportba sorolhatjuk. Vannak ugye a lehetetlenül drága luxusautók, amiket gyakorlatilag nem látni az utcai forgalomban, pláne nem nálunk: Rolls-Royce, Maybach, Bentley (Mulsanne), Aston Martin (Rapide). Ezeknél a kocsiknál igaz főként, hogy nem téma a fogyasztás, nem számít az ár, és ezeknél megy a termelés nagy része az arab világba, sokszor akár befektetésnek.
Adatlap
Infiniti M30D
Motor | 2993 cm3, Dízel, V6 |
Teljesítmény | 238 LE |
Nyomaték | 550 NM |
Gyorsulás (0-100 km/h) | 6,9 sec |
Végsebesség | 250 km/h |
Fogyasztás (vegyes) | 8,2 l / 100 km |
A következő kör az úgynevezett felső-középkategória. 5-ös BMW, E Merci, A6-os Audi, ezek adják az európai mezőny derékhadát. Hagyományosan hátsókerék-hajtásúak (az Audi törte meg ezt a hagyományt), de összkerekes változatuk is szinte kötelezően van, áruk pedig a tizenmilliótól a harmincmillióig szokott terjedni.
És van még egy kategória. Ezt nevezhetjük szép magyar szóval wannabe-felső-középnek. Azoknak az autóknak a köre ez, amelyek majdnem olyan jók, majdnem olyan erősek, majdnem olyan kívánatosak, mint az igazi kékvérűek – mégsem azok. S80-as Volvo, Saab 9-5, Cadillac STS; a néhai Alfa 166, Chrysler 300C. Sokszor van belőlük V8-as is, még hátsókerekes is akad köztük, mégis kinézik őket az igazi nagyok közül. Józan ésszel felfoghatatlan, miért nem elég egy fullos, bőrös, motoros üléses S80 bárkinek; ugyanakkor, ha egymás mellett áll a a lámpánál az S80 és egy E Merci, rögtön látszik, melyik a drágább.
Az európai presztízsmárkák – és, mint látjuk, a Cadillac és a Lexus – nagyobb modelljei egész jól beilleszthetők ebbe a rendszertanba. Van azonban néhány japán modell, amely olyan szerencsétlenül egyensúlyoz bizonyos kategóriák határain, hogy se ide, se oda nem képes tartozni. Hát ilyen az Infiniti M is.
Öt és fél centi híján öt méter hosszú, ezzel a felső-középkategória tetején volna a helye. Hátsókerék-hajtású, V6-osnál kisebb motorral nem is árulják (Európában mondjuk nagyobbal sem), alapáron is gazdagon meg van szórva extrákkal. És mégis.
Már ahogy ott áll a parkolóban, nem tud mit kezdeni vele az ember. Látszik, hogy nagy, de furcsa, a Jaguarokra, Maseratikra, de a Daewoo Leganzára is hasonlító vonalai valahogy komolytalanná teszik az egészet.
Bőr és puha textil és gyerekszék
A kabinban minden csupa bőr, plüss és vastag szőnyeg, a fabetétek nagyon szépek és elegánsak, a hímzések a fotelek kárpitján finomak, mégis erőteljesek. A navigációs képernyő akkora, mint amekkorának 2012-ben lennie kell, felbontása is jó. A menüben korszerű forgatható-nyomkodható tekerentyűvel navigálhatunk, de a képernyő érintésével is kiválaszthatjuk, amit szeretnénk. És mégis.
Az ülőlap kicsit rövid, a háttámla kicsit alacsony. A műszeregység kicsit pórias – bár jópofa a plasztikus fekete alaplap. A nagy órák között olcsó Renault-kból, Volkswagenekből ismerős LCD panel közli a fedélzeti számítógép adatait. A bajuszkapcsolók is japánosan egyszerűek.
A V6-os dízel is ilyen felemás. Erős, nyomatékos, az automata váltó hétfokozatú. 6,9 másodperc a 0-100, a kocsinak éppúgy 250 a vége, mint a német presztízsautók legerősebbikeinek. A zajszint autópálya-tempónál – német autópálya-tempónál – sem magas, remekül élvezhető 160 tempomatnál is a BOSE hifi 16 hangszórója. És mégis…
A váltó elindulásnál sokat tétovázik, tartós százas tempónál pedig képes maflán ötödikben-hatodikban maradni, ha elérjük az országúti tempót (persze kézzel átlökve hetedikbe és visszakapcsolva automatára már hetedikben marad). A klíma kissé darabosan és zajosan működik, még a kínos szóviccel Forest Air névre keresztelt ide-oda áramoltató funkciót bekapcsolva is zavaró.
Kikapcsolt ESP-vel, gátlástalanul ökörködve persze kihozható az a gumifüstölő állat az Infinitiből, amit a fronthajtású szerintem-versenytársak (Volvo, Saab, Alfa) nem tudnak utánozni. De van egy olyan érzésem, hogy a valódi, pénzzel rendelkező vevőkör nem is igazán ezt keresi az M30d-ben.
15 és negyedmillió a dízel Infiniti szedán alapára, 18 millió a Premium felszereltségű tesztautó. Ehhez képest az Ötös BMW 12 millió alatt kezdődik, röhejes négy hengerrel. Az Infiniti biztonsági elektronikája figyel a követési távolságokra, a holttérre; és ezeket a funkciókat nem az extralistán egyesével beikszelve szerezhetjük meg a kocsihoz, a vételárat szép lassan az égbe emelve, hanem szériában jár a drágább modellhez. És mégis…
A radaros tempomat ráncigálja a kocsit, mindig fékez vagy gyorsít, képtelen egyenletesen igazodó sebességet tartani a követett autó mögött. Van kanyarkövető fényszóró, de nincs menetjelző fény, ami pedig már minden új fejlesztésű kocsiban kötelező 2011-től. 9,7 litert evett a motor vegyesben, százon. Tíz éve még teljesen helyénvaló érték volt ez, de ma már ott tart a CO2-fetisiszta dízeltechnika, hogy az összkerekes, majd’ 70 lóval erősebb, mázsával nehezebb 7-es BMW, 306 lovas dízellel is kevesebbet evett alattam!
Szó se róla, nagyszerű autó ez az Infiniti, és annyi, de annyi extrát ad egy hasonlóan motorizált német felső-közép limuzin alapáráért, hogy na még. Mégis…
Nem értem, miért vágyna bárki is pont erre a kocsira, még akkor sem, ha az illető könyvelő, és számsorok vannak az érzelmei helyén, tehát tudja, hogy nem éri meg BMW-t, Audit, Mercit venni.
Sőt, akkor még kevésbé értem. Hiszen ott a hibrid M! Csupán 300 000 forinttal kerül többe, erősebb, szebb a hangja, ugyanilyen takarékos, és abban tényleg van egy olyan különlegesség-faktor, amit a japánok már rég tudnak, a németek csak szeretnének. Egyelőre!