Daewoo is, meg Insignia, plusz kicsit Camaro

„American car, American car!” – mintha régi ismerősként kerülgette volna a tesztautót a tourist-shopban vásárolt, hófehér hajóskapitány-sapkát viselő férfi. A napbarnított nyugdíjas éppen rögzítette méretes motorcsónakját Rabac kikötőjében, majd a partraszállás után beleszaladt a fotózásunkba. Egy jólétben megöregedett amerikai Horvátországban. Dobro nam dosao! (Isten hozott! – horvátul)

Nó, nó, nem amerikai a kocsi, pontosabban, csak részben – elkezdtem neki magyarázni, hogy hát igen, a típusnév, de azért Dél-Korea, meg ugye Opel… Az amerikai csak nem értette, hogy Európában minden egy kicsit bonyolultabb, mint a nagy vízen túl, ahol ő puskákat tart a falról bambán figyelő bölényfej alatt. Mindegy, gőze nem volt arról, hogy mit hordok össze, a vigyort az Istenért sem lehetett levakarni a képéről, pedig a magyar próbálkozik. „Malibu, Malibu!” – világított a tökéletes műfogsor.

Persze, az ott egy Malibu, ez meg itt egy Cruze SW, e két autót vezethettük a Chevrolet nemzetközi bemutatóján Horvátországban. Kezdjük a kisebbel.

A Cruze kombi változata nem újdonság, mégis ért meglepetés. Nem színezem, ez volt a legjobb Cruze, amit valaha vezettem. Legerősebb emlékként a kocsiról korszerűtlen benzines motorok (pl. az 1,8-as, ajaj) és gyatra váltók (az ötfokozatú és az automata) ugrik be, amelyeket nem tudott ellensúlyozni kiemelkedő belső kidolgozásával az a néhány példány, amelyekben korábban ültem.

Most viszont már a flottát vásárló cégek, és az egzisztenciálisan kapaszkodni próbáló magyar családok számára is bátrabban ajánlható az SW a viszonylag új, 1,7-es dízel motorral, és egy korrekt, hatfokozatú kézi váltóval. Első blikkre a műszerfal közepén végighúzódó, a fekete színe ellenére kimondottan barátságos textilborítás kelt jó érzést az emberben. Végre ebben a kategóriában is – igaz, csak a drágább változatokban – szaporodnak a változatos, kellemes tapintású anyagok. Az új autóban nagyon szép a borítás, a hátránya az, hogy idővel poros lesz, de aki vigyáz rá, azt boldogabbá teszi, mint az évtizedek alatt csontig megunt műanyagok.

Itt és most csak időkitöltő program volt a korábban már prezentált kombi vezetése, hiszen önmagában nem nagy bréking, hogy végre dízellel is kapható a Malibu, ezért csak röviden írok róla. A rögzítőgyűrűvel szerelt padlója alatt három rekeszt is rejtő 500 literes csomagtartó 1478 literig bővíthető, a tetősínek terhelhetősége éppen egy mázsa.

Az eddigi legjobb Cruze immár kulcs nélkül nyílik és indul, megkapta az LG-től származó érintőképernyős, és persze okostelefonnal szinkronizálható infotainment rendszert. A korábbinál kicsit karakteresebb hűtőrácsa mögött pedig a két új motor közül ott a gazdaságosabb 1,7-es dízel, az 1,4-es turbósba (140 lóerő) sajnos az egynapos menetpróbán nem sikerült beülni.

De nem is bánom. A 130 lóerős, akár 300 Nm-es nyomatékra képes (2000-2500-as fordulat között) gázolajos blokkal (ezt használja a Corsa Sport DTS is) az egészen kiválóan szigetelt autó útközben a valóságosnál sokkal komolyabb jármű benyomását kelti. Könnyedén és halkan közlekedik, nem penge a futóműve, de legalább kényelmes a rugózása, amellyel még a macskakövön is úgy suhant át ötvennel, hogy egyetlen nyikkanás nem sok, annyit sem engedett meg magának. Főként kanyargós hegyi utakon használva 6,9 literre jött ki a rövid menetpróbán az átlag, de normál tempóval a mindennapokban ennél egy, vagy akár két literrel kevesebbre is képes lehet.

Összességében nagyon úgy tűnik, hogy három évvel a bemutatása után beérett a Cruze, amelyhez ez a csendes és nyomatékos dízelmotor illik igazán. Sajnos tény, hogy így felszerelve már 5,2 milliót kérnek érte, ami távol áll az induló 3,6 milliótól, de aki nem bolondja egyik német vagy japán márkának sem, az adjon neki egy esélyt.

Megérdemli ezt az esélyt a névről már talán régóta ismerős Malibu is. Még 1964-ben jelent meg az elnevezés a Chevrolet Chevelle legkomolyabb változatát jelölve, később a fapados kapta a feliratot, mígnem 1978-tól önállósodott a név. Az évtizedek alatt egymást váltó újabb generációkkal a korábbi csúcsváltozattól már nagyon távol került a Malibu, amerikai viszonylatban kicsi, és talán nem csak az európai szemnek ronda kocsik jöttek. Most meg itt a VIII. generáció, amely ha nem is végtelenül karakteres, de legalább jó ránézni. Igaz, a nevét leszámítva alig amerikai.

A cikk elején emlegetett nyugalmazott denveri katonatiszt mellett a minap egy magyarnak is el kellett magyarázni, hogy miként került a Daewoo feliratos autókra Chevrolet logó, de idővel elfogynak majd ezek a kérdések, hiszen jó úton jár a GM az olyan modellekkel, mint az új Malibu.

Ami valójában egy Dél-Koreában összeszerelt Insignia.

Rüsselsheimben tervezték meg a kocsit, hogy aztán a Kaiserslauternben szerelt Insignia motort és futóművet az egykori ázsiai Daewoo-gyárban házasítsák össze. Hűha, emlékszünk rá, hogy ez például a patinásabb Cadillac név alatt sem lett sikersztori, meg is bukott a BLS. Ami ugye valójában egy Saab 9-3-as volt, ami meg persze egy Opel Vectra. Hagyjuk is, a Malibu jobb sorsra érdemes, különösen, hogy végre megvásárolható a 2,4-es benzines (167 lóerő, 9,5-ös gyorsulás és éhes bendő) mellett végre gázolajossal is.

Kétség kívül a fara a markánsabb, a Camaro izgalmas hátsó lámpáját utánozni jó ötlet volt. Azon kevesek, akik vezették már az izomautót, nyilván örülnek az abban megismerthez nagyon hasonló kocka órakereteknek is, nekem is tetszik. Mindkét elem más, mint amit megszoktunk ebben a népes kategóriában. Kár, hogy a kapcsolók egy része és a kormány már az Opelekből ismerős.

Az első kilométerek a Malibuban nem annyira meggyőzőek, mint a Cruze-ban voltak. A saját kategóriájában megszokott – hangsúlyozottan európai – nívóhoz képest kissé hangos alacsony fordulaton a kétezres blokk (160 lóerő, 9,8-as gyorsulás), és gyorsan kiderül, hogy precízebb kormányzású, lendületesebb tempójú és feszesebben kanyarodó autók is szép számmal sorakoznak azonos méretben. Mondeo, Passat, Avensis, Accord és a többi, valójában nem nagy a különbség, de létezik.

Vállveregetésre érdemesnek tulajdonképpen csak a fogyasztást találtam. A közel 100 kilométeres tesztút végén 4,8 litert mutatott a kompjúter az andalgós vidéki (50-80 km/óra közötti) és az autópályás ( a korlátozás miatt max. 110 km/órás) utazást követően. De ezt az adatot csak csendben mondom, érdemben erről majd egy komolyabb teszt végén érdemes beszélni.

Ne értse félre senki, remek autó a Malibu az átlagost közelítő menetkomforttal, miközben az ára némileg alatta van a német és japán kategóriatársaknak. Jobb lenne, ha nem 7,6 millióba kerülne ezzel a motorral, hanem csak hétbe, esetleg 6,5-be, és akkor az árkülönbség közelítené a presztízsben meglévő differenciát. Pláne, hogy találni bántó, igaz apró kivitelezési hibát is a tesztautón, márpedig a nemzetközi bemutatókra felkészített kocsik alkalmanként gyanúsan jobbak szoktak lenni a később egy héten át nyúzott járműveknél. De lehet, hogy az teljesen egyedi hiba volt.

Na, de miért mondtam az elején azt, hogy ezt az autót a térképen éppen Budapestre tenném? Azért mert a taxisok érdekképviselői és a városvezetés közötti birkózómeccs előbb-utóbb úgyis azzal az eredménnyel jár, hogy az öreg verdákat újakra kell cserélni. A Lodgynál persze nincs jobb választás ezen a téren, de aki nem formátlan dobozban gondolkodik, hanem hosszabb távon is megbízhatónak gondolt , lehetőleg minél olcsóbb, de elegáns limuzinban, az bizony menjen alkudni egy Chevrolet-kereskedésbe. Az Insignia meghibásodási statisztikái ugyanis kiemelkedően jók, ez pedig nagyrészt ugyanaz az autó, csak olcsóbb annál.

Jelenleg 400 ezer forint a különbség, és azt feltételezem, hogy egy Malibuból többet lehet alkudni, mint egy Insigniából. Az Opel nagykocsija jól fogy a hazai számokhoz képest, a mostantól a Chevrolet „európai zászlóshajójának” mondott Malibut viszont szeretnék elterjeszteni minél szélesebb körben. Egy szép kedvezmény után ez az autó lehet a kategória legjobb ár/érték arányú vétele.

Adnak hozzá normális garanciát is, szóval hajrá taxisok, ne adj Isten, flottás vásárlók. Talán még Lance is vesz egyet a motorcsónak mellé. Puno uspjeha! (Sok sikert!)