Spanyol szerető miatt kerülhetnek veszélybe a nők

Kedves Olvasók ezúttal nem szerkesztőségünk valamelyik férfi tagja, hanem az NLC oszlopos tagja, Czvitkovits Judit képviselte a Vezess.hu-t egy menetpróbán. Ilyennek látta a hölgy az új SEAT Ibizát:

Budapest katasztrofális minőségű aszfaltja és egy 22 éves Opel Corsa után egy 2015-ös SEAT Ibizába úgy átülni, hogy a háttérben Barcelona panorámája suhan, nagyon erős élmény. A csábításnak azonban nem engedhettem, mivel a katalán fővárosba autótesztre érkeztem. Kritikusan szeltem hát az aszfaltot, rábíztam magam a navigációra, parkoltam, tapostam a féket, eltévedtem, spanyolul anyáztam és alacsonyan szárnyaltam.

A tesztautót, szakértői hozzáértés hiányában, csakis és kizárólag a színe miatt választottam ki. Férfi kollégámmal ellentétben rám óriási hatással volt a chilivel megbolondított acélszürke alapszín. Nőből vagyok, kár volna tagadni, betalált a piros visszapillantó és a vadító felnik – és ekkor az ajtót még ki sem nyitottam, mert a pirosnak bent sem volt vége: diszkréten ott szaladt a szövetben, a kormányt borító bőrben, a műszerfalon és a légterelők karimájában.

Ez a visszafogott, sportos elegancia teljesen levett a lábamról, ráadásul a kényelmet sem áldozták fel a stílus oltárán: lumbágómra kimondottan jó hatással volt a stabil ülés, ami merev biztonsággal támasztotta a hátamat; lábaim pedig a pedálok és az ülés közti végeérhetetlen távolságnak örültek, amibe még egy magas sarkú is gond nélkül befért volna.
Az autó elindítása maga volt a csúcsélmény. Kezeim között autó ilyen baritonnal még nem búgott fel, gázpedál pedig még nem követelte, hogy beletapossanak. A Corsához szokott lábaim csak nehezen éreztek rá az autó finomságára, kellett pár keservesen felbőgő indulás és satufék, mire egymásra hangolódtunk, ám közönség hiányában csak kicsit éreztem magam kellemetlenül.

Ahogy az rendszerint lenni szokott, a kezdeti fellángolásomat sebes gyorsasággal a hideg víz követte, a piros okozta örömömet hamar lelohasztotta a csúcstechnika: nehezen barátkoztam össze a navigációs rendszerrel, aminek segítségével el tudtam volna jutni a reptérről B pontba. Egy okostelefonnal összekötött, a műszerfalban elhelyezett érintőképernyős felülettel néztem farkasszemet, amit tíz percig kellett bűvölnöm ahhoz, hogy leessen a tantusz. Mire azonban ez megtörtént, sikerült véletlenül bekapcsolnom a rádiót, amit egész nap nem sikerült kiiktatni – de cserébe hat hangszóróból, kiváló akusztikával dübörgött a katalán életérzés.

Az előre betáplált útvonal-információk továbbra is kifogtak rajtam, háromszor is sikerült elrontanom a sávváltást, feladtam a további próbálkozást, a saját Android telefonomat csatlakoztattam, és a jól bevált navigációs rendszeremmel jutottam el az első legkézenfekvőbb címre: a Sagrada Famíliához.

Itt vettem csak észre, hogy a csodakocsit tetőablakkal szerelték fel, így nemcsak oldalirányba, de felfele is simán megfeszülhet az ember nyaka, miközben egy lélegzetelállító építészeti alkotást szemlél. Óriási élmény, ahogy az ember feje fölött kinyílik a tér, a horizontba becsúszik egy Gaudí-alkotás. (Itt tenném hozzá, hogy ez az élmény a hátsó ülésről már nem ennyire ütős, a 180 centimnek a hátsó tér kimondottan kényelmetlen volt. Az oldalsó ablakok körülbelül szemmagasságnál már befejeződtek, bámészkodni csak lehajtott nyakkal lehetett.)

Eufóriám ezúttal is csak három pillanatig tartott, derékba törte a legsürgetőbb emberi szükséglet, sürgősen parkoló után kellett néznem. Egy keskeny, sikátorszerű utca sietett a segítségemre – na meg a tolatókamera, ami úgy kapcsolt be, mint valami égi csoda, ami mutatja az utat, hány centi van a fekete Merciig. De bekapcsolt az ultrahangos első és hátsó érzékelő is, ami vészjós csipogással hozta tudtomra: ne tovább!

Aki vezetett már Barcelonában, tapasztalhatta, a közlekedési lámpák összhangja nem mindig harmonikus, sokat kell a pirosban szobrozni, de talán pont emiatt építettek az autóba start/stop rendszert, ami a pirosban a motort lekapcsolja, a gázpedál egy apró pöccintésére pedig újra elindítja. Ezzel sem árt előre tisztában lenni, és nem pánikba esni, hogy leállt az autó.

Szerettem volna kipróbálni az autó elalvás veszélyére figyelmeztető rendszerét, ami a kormányzási jellemzők alapján felismeri a vezető csökkent koncentrációját, de bármennyire is próbáltam lomhának tűnni, a rendszer nem dőlt be, figyelmeztetést nem kaptam. Ehelyett olyan pályákra tévedtem, ahol bőséggel lehetett nyomni a gázt, az Ibiza a vad emelkedők hatására sem bőgte el magát, sportos dinamizmussal szárnyalt, és a fék is azonnal reagált, ha egy-egy turista vagy őrült spanyol életveszélyes távolságba került.

A tesztvezetés harmadik órája után be kellett látnom, ez az autó – elsősorban a dinamikus formatervezésnek köszönhetően -, elsősorban a nőkre nézve veszélyes darab: a vonzalom hamar és szinte öntudatlanul kialakul. Éppen ezért nem érdemes kizárólag az oldalbordára bízni az autóvásárlást, mert könnyen egy katalán szerető lehet a vége, ami nem nagyon vesz számításba olyan körülményeket, hogy befér-e két gyerekülés és a babakocsi.