Teszt: Volvo S60 Polestar 3,0

Ki mondta, hogy a messzi északon csak mosolygós, békés emberek élnek, akik furcsa, pici színes bogyókból kotyvasztott szószba forgatják a húsgolyót és rénszarvast falnak? Nem mind ilyen unalmasak, élnek köztük jóféle bolondok is, akik az überbiztonságos Volvo-ból fékevesztett őrültet faragnak. Hathengeres duplaturbós motorral, 350 lóerővel, óbégató kipufogóval. Egy nem is létező Volvo, az S60 Polestar járt nálunk.

Mi az a Polestar?

Ha külön írjuk, – pole star – akkor sarkcsillagot jelent, ha egybe, akkor a Polestar pedig a Volvo M-jét, vagy AMG-jét értjük a név alatt. Ők 20 évnyi versenysportban szerzett tapasztalattal a hátuk mögött reszelgetnek bitang erős Volvókat. Mint például ezt is. A reszelgetés itt megpiszkált T6-os motort jelent, amit a megszokott és aránylag egyszerű vezérlésátíráson túl alaposabban megbolondítottak, egy mosógépmotornyi BorgWarner turbóval, intercoolerrel. Így lett a gyári T6 306 lóerejéből 350. Emellett a futómű és a kipufogórendszer is teljesen más. Állítható Öhlins lengéscsillapítók dolgoznak alatta, és 80 százalékkal feszesebbek a rugók. Ez jelenthetne rosszat is, de a vacak utakon is el lehet vele bóklászni, az autó nem torol meg kegyetlenül minden úthibát azonnal a bent ülőkön. Persze mindezt ésszel, a 20 colos kerekek nem macskaköves sétakocsikázásra valók.

Külső

Az autó külseje alaposan rájátszik a sportos hangulatra, csodaszép, óriási 20 colos felnik, vastag, férfias dupla kipufogó, hátul látványos diffúzor. Az egészet pedig nyakon öntik egy BKV-busz-kék, kilométerekről is üvöltő fényezéssel. Az S60 Polestar olyan, mint egy páva, nem lehet benne észrevétlenül elvegyülni a forgalomban. Mondjuk a hangja miatt sem. A Polestar felirat feltűnik az acélszürke féknyergeken, a felnin, kipufogón, és van apró kis plakett az autó elején, hátulján is. Nehogy valaki ne tudja, mi is az, amit lát. 

Belső

Bent folytatódik a show, sportülések – természetesen Polestar felirattal – kék díszvarrás a kárpitozáson, kormányon, alupedálok, és látványos, üvegszerű váltókar adja a különleges hangulatot. A sportosságot szerencsére nem vitték túlzásba, nem kell gyerekkádnyi, kényelmetlen ülésekben szétrázatni magunkat. A kezelőszervek, gombok, kapcsolók a sima S60-asból lehetnek ismerősek, nagy mágia már nincs. Igazából az üléspozíció is inkább kényelmes, egy hajszállal magasabb is, mint ahogy illene a külső alapján. 

Hogy megy?

Papíron 4,9 másodperc alatt van százon. Ha koordináta-rendszerben akarnánk ábrázolni, akkor valahol a Jaguar F-type 4,1 mp BMW M6 4,2-es eredménye után jönne a Volvo Polestar, majd utána a Chevrolet Camaro 5,6 másodperccel, a Honda Civic Type R 5,7, a Renault Megane RS 6, majd a Golf GTI 6,5 másodperces idővel. A csúcsragadozók kivételével szinte bármit elfogyaszt reggelire. És közben a teljes értékű utastérről, nagy csomagtartóról valamint a kényelmi, biztonsági felszerelések hadáról sem kell lemondani. Meg arról, hogy a volvóst a legritkább esetben utálják.

Hidegen indítva magas alapjárattal és hátborzongató morgással éled az autó, szinte rosszul is érzi magát az ember, hogy felébresztette. Aztán megenyhül, elcsendesedik a motor. Igaz, csak addig, amíg az automatikus váltó karját át nem tépjük sport állásba. Ekkor megjön a hangja is, de nemcsak a divatos, utastérbe dübörgő hangszórók kapcsolnak be, hanem kint is lehet élvezni a robajt. A morgás ilyenkor kellően hangsúlyos, de csak annyira, hogy jó legyen hallgatni. Mindezt izzadtságszag nélkül. 

Vezetés közben, hiába a rettentő teljesítmény, a fejlett összkerékhajtásnak köszönhetően az autó teljesen civilizált, úriember módjára viselkedik. Nem akar megölni, még a december végi, taknyos, esős dzsuvában is totál kiszámítható maradt. Talán lehetne egy kicsit megengedőbb. Egy sportos autónak nem elég jól gyorsulni és kitartóan száguldani, az se baj, ha gyorsan meg is lehet vele állni. Akár sokszor egymás után is. A Volvo Polestar fékjei szenzációsra sikerültek, jól adagolhatók és határozottan lassítják a kocsit. Kormánya viszont lehetne valamivel közvetlenebb, váltója pedig fürgébb. 

Mennyit fogyaszt?

Sokat. Nagyon sokat. A 18,2 literes átlag még úgy is sok, hogy a kiadónk mélygarázsában lévő autó láttán úgy bújtak elő a slusszkulcsért kuncsorgó arcok, mint sötétedés után az orkok a föld alól. Boldog-boldogtalan brummogtatta, és persze én is. És menni is nehéz vele kultúrember módjára. A legszórakoztatóbb viszont az, hogy egy bilikék Volvóból senki nem nézi ki azt, amit tud. Ez pedig mindig szórakoztató.