Röviden – Volvo V90 Cross Country | |
---|---|
Mi ez? | A Volvo többé-kevésbé terepállóvá alakított nagy kombi modelljeinek legújabbika |
Mi tud? | Nagyon nagy, nagyon elegáns nagyon kényelmes és nagyon jól megy befagyott tó jegén keresztbe |
Mibe kerül? | 15 560 000 forint a legolcsóbb dízelmotoros változat, a legdrágábbért pedig 20 745 000 forintot kérnek a T6-os motorral |
Kinek jó? | Aki óriási csatahajóra vágyik, amihez mégsem tapadnak negatív előítéletek |
XC, Cross Country
A Volvo közel 20 évvel ezelőtt kapott rá arra, hogy Cross Country változatokat építsen mezei modelljeiből. Kezdetben vala a V70 XC, ami igazából nem sokban különbözött egy bitang méretű kombi Volvótól. Az 1997 őszén Frankfurtban bemutatott jószág egy V70-es volt, alapból összkerékhajtással, megemelt hasmagassággal, kétféle motorral, váltóval. Kapott férfiasabb arcot, szögletes tetősínt, és büszke Cross Country feliratot a fenekére.
A következő generációs példányok is követték ezt a stílust: sok műanyag, összkerékhajtás, magasítás, extra, limitált szériás példányok, markánsabb megjelenés. Aztán látá a Volvo, hogy ez jó, így lett még több Cross Country modell, miközben az XC 70-es szép csendben kimúlt. Utódja a V90 CC lett. Ez itt, lent, jobbra:
Miért vagyunk itt?
Bár korábban még nem találkoztunk a V90 CC-vel, a mostani, messzi északon rendezett bemutató mégsem kifejezetten csak erről az egyetlen modellről szól. Helyette a márka összkerekes típusait – XC90, V90 Cross Country, V40 Cross Country – lehetett extrém körülmények között, tükörjégen vezetni. Igaz, az extrém körülmény csak nekünk volt izgalmas, a svédeknek az, hogy vastag jégbordás úton kell vezetniük, annyira hozzátartozik a mindennapi rutinhoz, mint nálunk a kátyúk kerülgetése. Hogy mennyire komoly szerepe van a svédek, illetve a Volvo életében az összkerékhajtásnak, az is jelzi, hogy míg a legtöbb szabadidő-autónál csak elvétve viszik az AWD modelleket, vagy esetleg nem is gyártanak olyat, mert a vásárlónak bőven elég az elsőkerekes kivitel, csak nézzen ki az autó masszívnak, addig a Volvo 90-es modellcsaládjának több mint felét összkerékhajtással rendelik meg.
Az Air Berlin műszaki hiba miatt összehozott közel kétórás késése miatt az első nap végtelennek tűnő, sokátszállásos utazás jutott csak Svédország északi részére, Östersundig. A világvégi, zsebkendőnyi reptér parkolójában azért hagytak nekünk egy V90 Cross Countryt, így a nap végén tolhattunk egy kétórás autózást a szállodáig. A V90 CC belseje az XC90-esből ismert, a végleteken túlig letisztult valami. Itt-ott már túlzásba vitték a gombok boszorkányüldözését és azt is érintőképernyőn bénázva kell megoldani, amit azért lehetne másként is. Mondjuk a klímavezérlést. A gigászi, álló formátumú tabletszerű kijelző képe amúgy csodás, és a rendszer sebessége is korrekt.
Menet közben a légrugók minden zavaró úthibát, jégbordát, csatornafedelet észrevehetetlenné tesznek, nagyjából úgy suhan el minden vacak felett, mint Égenjáró Lukács homokfutója a buckákon. Igen kényelmes, szeretni való dolog a légrugó, ami a hangszigeteléssel együtt süketszobát csinál az autó belsejéből. Csendes, nyugodt környezetben aztán fel sem tűnik a sebesség, vagy a leautózott táv. A V90 CC-vel akár a Mars felé is bárki boldogan megindulna.
A tó
Az Åre környéki befagyott tavak, úgy látszik, roppant népszerűek az autógyártók körében, ha téli tesztútról, bemutatóról van szó. Évekkel ezelőtt a kollégákkal itt visítoztunk az Audi S1-es kormánya mögött, most pedig a Volvo rendezvényével párhuzamosan a Porschénak is éppen ez a hely jutott eszébe. Még a szállodán is osztoztunk velük.
Befagyott tavon autózni roppant szórakoztató dolog, de a mi éghajlatunkon sajnos igen ritkán van rá lehetőség. Vagy inkább soha. Emlékezzünk csak a tudós hummeresre és kollégáira, akik néhány éve úgy szakadtak be a Balatonba, hogy az nekünk is fájt. De a nagy népi süllyedősdi nemcsak nálunk divat, itt egy nemzetközi válogatás a hasonló, jégbe szakadt marhákról. Szóval jégen autózni nem életbiztosítás, és érthetően mi is aggódtunk egy kicsit. Pláne, hogy amikor gyalog mászkáltunk, miközben jöttek-mentek körülöttünk a különféle Volvók, akkor határozottan lehetett érezni, hogy a jég sunyin neszez, morog, mozog a lábunk alatt. De megnyugtattak, a jég bő 50 centi vastag, és ha nem állunk 5 méternél közelebb a szomszéd autóhoz, valamint maradunk az ellenőrzött pályán, garantáltan nem leszünk vizesek.
A feladat
Na, olyan nem volt. A Volvo emberei nem próbálták meg belénk verni, hogy mit hogyan kell csinálni ha szöges gumival autóznánk tükörjégen – hasztalan is lett volna, hiszen mikor kerülnénk hasonló helyzetbe Magyarországon – hanem pár összeszorított foggal, aktív menetstabilizálóval végigtolt kör után nagyvonalúan eltekintettek attól, hogy továbbra is fegyelmezetten kelljen viselkednünk. Zseniális húzás volt. Menetstabilizáló kikapcs, sport mód bekapcs. A többi innentől tiszta élvezet volt, igazi tét nélkül. A kicsúszást nem torolta meg sem gonosz padka, sem bója, se semmi. Ameddig a szem ellát, csak jég, aztán bakarasznyi puha porhó, ahova élmény volt kisodródni.
A mókát bölcsen az XC90-essel kezdtük, ami mocskos nagy acélbunker, 407 lóerős összteljesítménnyel, szolid 2,3 tonnás saját tömeggel. Az Isten is jégen rendetlenkedésre teremtette. Illetve a fenéket. Itt az elektromos összkerékhajtás megízlelése volt a cél, hiszen ebben az autóban a hátsó kerekeket csak villanymotor hajtja. Ha valaki finoman tapossa a gázpedált, akkor „Pure”üzemmódban tisztán villannyal is lehet haladni, tisztán hátsókerék-hajtású autóként. Szépen ment is a dolog, csendben, zölden gurultunk a hómezőn, pedig a jég és a hátsókerekes hajtás nem a legokosabb párosítás. A nagypapás kör után a „Comfort” beállítás következett, még mindig aktív elektronikus felügyelettel.
Néha-néha már meg tudtuk csúsztatni az autót, de ilyenkor az elektronika vért izzadva, kemény kézzel cibálta vissza az autót a biztonságos keretek közé. Mindegy, túlestünk ezen is, míg végre legyintve lemondtak rólunk és hagytak ökörködni. Akkor még nem sejtettük, hogy ennél csak jobb lesz, így boldogan estünk-keltünk a gigászi, túlsúlyos autóval. A szöges gumi amúgy boszorkányság, aszfalton szinte semmi extra zajt nem csap, jégen pedig – épeszű keretek között – valószínűtlenül jól tapad.
Az étlapon a V40 Cross Country következett, a szokásos óvatos kezdőkörökkel. Itt már izgalmasabb volt a vadulós rész, a kormány felől már jött valami visszajelzés is, és jót tett a mókának a sokkal kisebb saját tömeg és a rövidebb tengelytáv is. Ugyan hiába próbáltunk megszabadulni az összes elektronikus segédtől, az autó néha teljesen kiszámíthatatlan pillanatokban elvette a gázt, vagy egyszerűen nem engedett a nyomatékból a kerekek felé semmit.
Mindenesetre ezzel már voltak a kormány mögül szépnek gondolt mozdulataink. A sort a V90 CC zárta, ami az egész brigád legkiszámíthatóbb, legkezesebb darabja. Ugyan nehezebb volt megindítani, mint a kistestvért, viszont ha megcsúszott, onnan stabilan tartotta a magát, csak a gázzal kellett játszani. Teljesen természetellenes irányokban haladva róttuk a köröket, miközben azon tűnődtünk, kinek a veséjét kéne felajánlani, hogy pár napig még tolhassuk ezt a programot. Ami meglepően fárasztó, néhány menet után muszáj cserélni, mert egyre többet ront az ember a nonstop, minden érzékszervvel az útra figyeléstől. De megunhatatlan, férfiasnak tűnő játék ez, könnyű rákapni és a legrosszabb benne, hogy néha már el is hisszük, hogy az történik az autóval, amit mi akarunk.
A V40-eshez hasonlóan itt is előjöttek a parajelenségek, néha azért csak beleszólt az elektronika a randalírozásba, illetve a rendszer által látszólag random módon befeszített biztonsági öv is okozott párszor meglepetést.
Ettől függetlenül elkelne Magyarországra egy, akár csak negyed ekkora befagyott tó. A Volvo csak ráadás lenne.
Mellette – Ellene | |
---|---|
|
|
A tesztben szereplő fényképek mind kicsi, könnyű, de okos Fuji kamerával készültek.