Frankfurtból tértünk épp vissza, a hidrogénes Honda vezetése után. Este fél tizenegy körül szállt le a gép Ferihegyen, tizenegy is elmúlt, mire öreg BMW-mel felkaptattam a ferihegyi gyorsforgalmi útra. (Aki esetleg nem ismerné: két szalagkorlát között két sáv, Vecséstől a Határ útig tart, hivatalosan nem Budapest része, ahol táblák nem tiltják, 90-nel szabad menni rajta.)
És akkor egyszer csak megállt a motor, se kép, se hang. Gyújtás le, vissza – semmi. Üresbe tettem, kigurultam, amíg futotta a lendületből, lehúzódtam egész a szalagkorlát tövébe, vészvillogó be, világítás helyzetjelzőre. Indítózom: semmi, csak a nyihi-nyihi. Na, most mit csináljak?
Jó szar helyzet. Mögöttem jönnek nyolcvannal, százzal, néha hosszú sorban; szemből ugyancsak. Két kocsi épp csak elfér a BMW mellett egyszerre, ebből nagy csatt lehet!
Kiugrottam a kocsiból, kikaptam a vontatókötelet a csomagtartóból (27 éves kocsi, naná, hogy tartok benne kötelet), hátramentem pár métert és nekiálltam integetni: Isten áldja meg kendteket, szegény kis BMW-m beteg. Nem voltak vérmes illúzióim, meg tudtam, elég veszélyes is a helyzet, tehát a kötélmentes kezemmel már hívtam is a 112-t. Gondoltam, ha el nem is húznak a rendőrök, legalább pár bóját kihoznak a kocsi köré, amíg el tudom menekíteni onnan.
Nem húzom el nagyon: félórába telt, mire egy kedves pár egy új Fabiával megállt és kivontatott a veszélyzónából. Előttük csak egy S80-assal állt meg két lány, aranyosak voltak, meg tényleg akartak is segíteni, de láthatóan annyira nem volt fogalmuk se semmiről, ami autókkal, vontatással meg ilyesmivel kapcsolatos, hogy inkább köszönettel búcsút intettem nekik, mielőtt nagyobb bajt csinálunk együtt, mint külön.
A több tucat elhúzó reptéri taxis közül csak egy lassított le, annyi időre, amíg kiadott az ablakon egy névjegyet egy autómentő számával. (Később a kollégák felvilágosítottak: nem a kötelet kellett volna lobogtatnom, hanem egy bankjegyet.)
A legtöbben lefékeztek, vagy csak úgy, vagy mert jöttek szembe. Majd kínosan vigyázva arra, nehogy a szemembe kelljen nézni, elcsorogtak a BMW mellett. Ez volt a második legrosszabb érzés a kaland során. Tapasztalni még csak nem is a közönyt, de a bajba jutott ember tudatos elutasítását. Ha kiröhögnek, jobban esik.
A legrosszabb érzés pedig az volt, hogy se a 112, se a 107 NEM VETTE FEL a telefont. Egy robot beleszólt, hogy kis türelmet a kapcsolásig vagy valami ilyesmi, aztán percekig semmi más, csak néha újra a robot. Tíz perc után már nem is csörgettem őket, biztos, fontos dolguk volt.
Emberek! Csak hogy tudjátok: ha esetleg egy péntek éjjel balesetet szenvedtek, netán betörő feszegeti a bejárati ajtótokat, ne számítsatok arra, hogy a rendőrség majd gyorsan kijön és segít. Majd legfeljebb reggel a szomszéd bedobja a véres kést a helyi őrs postaládájába egy rátűzött névjeggyel, és ha kicsoszog a portás a napi sajtóért, megtalálja, aztán kezdődhet a nyomozás.
És ez egy kicsit rémisztő
Ja, a gond alighanem az volt, hogy már csak nagyon kevés benzin volt a tankban (nem fogyott el, annyira hülye azért nem vagyok, tudtam, hogy van még benne vagy 50 kilométerre való nafta), a hosszú emelkedőn meg valahogy lelevegősödött, leállt az üzemanyagrendszer. Az önindítóval tankolás után se indult újra, de vontatva, nagy fordulaton egyszer csak beröffent, azóta megy. Rendes német autó ez, méltósággal öregszik, nem romlik el csak úgy.
