A helyszín egyáltalán nem mellékes körülmény. A buddhistáknak Tibet a szent hely, az autóbuziknak Bonneville. A sebesség megszállottainak Mekkája ez a végtelen síkság (és egyéb vallási hasonlatok).

Pedig nincs ott semmi, emberi tudattal felfoghatatlan puszta csak, sóval felhintve. A kietlen szó mellett Bonneville az illusztráció. Pont ezért őrül meg érte minden autóbuzi. Mert ez az egyetlen hely, ahol ki lehet próbálni, mellébeszélés, csúsztatás nélkül, hogy mennyit forog a gép. Nem kell kiugró állatoktól tartani, nem kell táblákat számolni a kanyarig. Nincs vaskalapos fakabát, aki kéjes mosollyal csekket töltene. Csak padlógáz van, és pontos mérés, eredmény papíron, amit a kocsmapultra lehet csapni a kétkedőknek.


Ode to Salt – Speed Week 2010 from Josh Clason on Vimeo.


Máshol is rendeznek ilyen jellegű versenyeket, de a Bonneville Speed Week más. A minden év augusztusában megrendezésre kerülő eseményen gyűlik össze az autóversenyzés Lipótmezei társasága. Elszántak, és megszállottak, akik az utolsó lukba dugták a nadrágszíjat csak azért, hogy a sóban száguldhassanak. Ne gondoljunk patikatisztaságú csúcstechnikára. Van pár ilyen csapat is, de a nagy többség sufniban reszelgetett álom. Fél lábbal a művészet talajára tévedő elképzelésekkel és megoldásokkal.

Cikket írni erről, összefoglalni mindazt amiről mi csak képek szinte lehetetlen. Nem is próbálkozom vele. Összefoglalni mindazt, ami ott történik, nincs tinta, és nincs elég fotó vagy videó. Az ott járt szerencsések is csak egy közhellyel ütik el a dolgot: „Amíg nem voltál ott, fogalmad sincs róla:)”

Nehéz is elképzelni, ahogy a 13.000 négyzetkilométernyi területen, üveghangon forognak oldalszelepelt Ford V8-as Hot Rodok, hörögve habzsolnak forró levegőt a Hemi motorok, Sikítva pörögnek a turbinák. Mindezt egy barátságos fesztivál keretében, ahol minden szervező önként húzza az igát a nagy fehér kohóban. Itt bármivel indulhatsz, amiről elhiszed, hogy gyors. Elektromos autók, dízel tehergépek ugyanúgy szerepelnek, mint az abszolút csúcsra törő aerodinamikus szárazföldi rakéták.

Itt minden a végsebességről szól, a rekordok évről évre kihívást jelentenek az indulóknak, egy hét alatt kell kideríteni, mennyit számít az átalakított sebességváltó, a könnyített hajtókar, az új kipufogórendszer. Mindig csak egy hajszállal kell gyorsabbnak lenni. A probléma az, hogy piszok vastag egy hajszál ez itt, a bonneville-i síkon.

Így néz ki például egy, az 50 köbcentis elsőségért küzdő motor…

50 köbcentis kategória is van.

50 köbcentis kategória is van.

50 köbcentis kategória is van.

A hely és szelleme sokak előtt a Leggyorsabb Indián c. film miatt lett ismert. Kivételesen jó alkotás a Hollywood-i álomgyárból, Anthony Hopkins tökéletesen formálja meg a hatvanas éveiben járó új-zélandi Burt Munro-t, aki egy 1926-os Indian Scout nyergében mutatta meg a világnak, képes  akár 320 km/h-val száguldani. Természetesen Utah államban, a nagy sós síkságon.


A filmesek mellett a világ legnézettebb autós műsora a Top Gear is tiszteletét tette a sebesség Mekkájában, három az izomautók reneszánszát képviselő sportkocsival vágtak neki a sónak, és piszkosul élvezték. Ha valaki arra jár, ne kövesse el azt a hibát, hogy zárt ruházat és napszemüveg, kalap nélkül néz körbe a holdbéli tájon, ezek  a sós síkságon alapkövetelménynek számítanak. Mint ahogy a hatalmas memóriával megáldott, teleobjektívvel felszerelt fényképezőgép is, mert aki egyszer megfordul itt, az emlékezni akar, minden pillanatra.