Nincsenek szárnyak. A tapadás diagonál virsligumik halvány színjátéka csupán, közben a kiálláskor nyakra folyt benzin párolog csöndesen. Az egyenesben nem kevés ló tol, bárki a sarokba állna hányni az érzéstől. Elég egy hibának nem nevezhető manőver, egy elfáradt anyacsavar, és a babérkoszorúra áhítozó pilóta pár perces, fényes tűzgolyóként távozik a semmibe.
Évtizedekkel ezelőttig ilyesmi képet mutatott az autósport, nem is kívánjuk vissza. Mint ahogy egy vértől átáztatott háborút sem, mégis felnézünk a hőseire. Valahogy így érzünk a múlt nagy bajnokaival kapcsolatban. Isten őrizzen attól, hogy Alonsóéknak félezer lóerős nyitott szörnyekben kelljen fügét mutatni a kaszásnak, ahogy anno Caracciola és Rosemeyer tették (sorolhatnánk még a neveket). De pont ezért soha, még hét világbajnoki cím, több ezer gyűjtött pont és hektoliternyi szétlocsolt pezsgő után sem tudnak a hőskor magasságáig emelkedni.
Igaz, lila gőzöm sincs az egészről, a mindig bukótér mögött álló firkászként nincs tapasztalatom a versenypályák veszélyeit illetően, de ezek a videók képletesen szemléltetik, miről is szó ez a post:
