Lehet több szemszögből méltatni, a gyár negyvenéves fennállására készült pokolfajzatot. Sokan kiemelik, hogy ez még Enzo Ferrari, a „Commendatore” felügyelete alatt készült. Vagy hogy utolsó renegátként zárta le a nyolcvanas évek elektronikamentes Kánaánját. Mert belefeszítették mindazt, amit akkor a Ferrari tudott, a száguldó cirkusz szintjén, és abban bizony nem volt sok komputer. Ellenben annál több, akkor űrtechnikának számító karbonszálas műanyag…
(Pár perc nyers motorhang a végén, kevés de meg kell becsülni:)
Az idő még tovább srófolt a legendán, hiszen ezt követően rendre puhányabb modellekkel álltak elő az olaszok. Gyorsabbak volt, igaz, és élhetőbbek, de nem akartak ölni. Nem szomjazták a vért.
Mert az F40 olyan mint az éppen betört vadló, még az igazán képzettek is csak teljes koncentrációval tudják uralni. Lehet persze poroszkálni, kelletlen, esetlen tempóban, de itt a lényeg a két turbó felpörgése után kezdődik. Legalábbis a videók ezt súgják, amíg az Enzo volánjánál a legtöbb újságíró fültől fülig vigyorog, addig az F40-ben ülő homlokán repedt erekkel koncentrálva pattog az ülésben, főleg ha van mersze lenyomni a gázpedált.
Mika Hakkinen például így:
Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy James May a Ferrari F40-et tartja érdemesnek a földön fellelhető utolsó hordó benzin elégetésére.
Az igazi ütős csomag a végére marad, ez a kedvenc a Youtube találatok közül. Ferrari F40 LM, a 720 lóerős versenyverzió, és akit próbál megölni Jacques Lafitte (tekerjétek fel a Volumét, hadd szóljon!).
