Ha az autósportnak van vallása, akkor a nyolcvanas évek ralija, a B-csoport küzdelmei előtt emelik a legmagasabb, legfényűzőbb oltárt a benzingőz templomában. Aki átélte, eszelős villanással a szemében mesél róla, mi akik lemaradtunk pedig csak isszuk a szavaikat.
A józanság messze elkerülte akkor a pályákat, pengeélen autóztak ők, nem murván, minden alkalommal leesett állal nézem az utolsó pillanatban szétnyíló embertenger között száguldó pilótákat. Kubica sajnálatos balesete újra széles tömegek agyába véste, a rali nem délutáni jógakurzus, még ma sem, amikor elsődleges a biztonság.
Nem is a halálos balesetek lehetősége miatt szerették, szeretjük a B-csoport legendáját. Hanem azért, mert a rali elérte azt a pontot, ahol értelmet nyer az emberi létezés. A teljesítőképesség határát. Ott abban az ötszáz-kitudja-hány lóerős Audi S1 Quattro-ban, vagy Lancia Delta S4-ben derült ki, körülbelül ennyit tudnak a legfelkészültebb, legbátrabb emberi lények. Talajon.
Ahogy a Michelin ralifelelőse, Maurice Guaslard nyilatkozta: „A rali elérte azt a pontot, ahol az út határozza meg a sebességet. Ha minden jól megy, nincs nagyobb különbség a pilóták között mint két másodperc. Ez annyit tesz, hogy nem az autó, a gumik, vagy az ügyesség a döntő, hanem az út minősége. Egyszerűen képtelenség ennél gyorsabban menni!”
Kedvenc anekdotáim a Forma-1-gyel történt összehasonlításról szólnak. Nincsenek konkrét számok, vagy hiteles feljegyzések. Csak Nigel Mansell szava, aki ült egy Peugeot 205 T16 volánja mögött, és váltig állította, hogy a kis méregzsák komolyabban vágta mellbe, mint akkori F-1 autója. Vagy Henri Toivonen hasonlóan híres köre az akkori Forma-1 naptárban szereplő estorili versenypályán. Egy Lancia Delta S4 volánja mögött körözött, és az őt mérő stopperes kéz gazdája állította, hogy időeredményei alapján hatodik helyre kvalifikálta volna a Lancia-t az 1986-os Portugál futamon.
Nem rossz egy murvára, jégre, homokra, aszfaltra tervezett versenygéptől.
A pokoli gyorsaság okát sokan ismerik, egyszerűen elgurult a gyógyszer, és olyan szabályokat alkottak, amelyek szinte mindent megengedtek. Így került közvetlenül az űrhajókról a ralisportba a magnézium és kevlár, és ami talán a legfontosabb, nyitott utat hagytak a „mesterséges lélegeztetésnek.” Ez alatt nem csak turbókat értünk, hanem olyan turbó-kompresszor párost, aminek már a hangjától leszakad a felkészületlen emberek feje. Ez a bonyolult technika segítette a Lancia Delta S4-est a brutális 2.3 másodperces százas sprinthez, a turbó-lyukat halványító kompresszornak köszönhetően.
A sebességgel azonos iramban szaporodó balesetek száma 1986-ban érte el a kritikus pontot, Henri Toivonen és navigátorának halálos balesete jelentette a korszak végét is, és a hivatalos világbajnoki futamokról teljesen eltűntek a négykerekű szörnyek.
Szerencsére azért akad pár kevésbé normális ember, és hegyi versenyeken, nagyobb autós rendezvényeken ma is hallhatjuk a turbó-kompresszor páros vérfagyasztó sikolyát.
