Kitaláltuk, hogy villanyautóval megyünk szeptemberben tudósítani a Frankfurti Autószalonra. Megyünk 100-120 kilométert egy seggel, aztán rácuppanunk egy gyorstöltő pontra – állítólag félóra alatt 80%-ra tölthető az akku – és tovább. Milyen jó lesz! Nem szennyezünk, nem költünk benzinre, haladó szellemről teszünk tanúbizonyságot, halleluja.
A lelkesedés úgy két hétig tartott. Ennyi idő kellett hozzá, hogy kiderüljön: a vállalkozás nagyjából lehetetlen. Sorra felhívtuk a nagy, villanyautókat is forgalmazó márkák PR-eseit, és sorra dobták vissza a labdát. Kiderült, hogy egy marha nagy banánhéjon csúsztunk el: a villanyautókat egyelőre csak a prospektusokban lehet gyorsan feltölteni, a valóságban kell az a 6-8 óra konnektoron lógás két túraszakasz közé.




És akkor alig győztük itt csapkodni egymás homlokát a szerkesztőségben. Hát persze; ha a kisautók 16 amperrel 230 volton 6 óra alatt töltődnek fel, akkor 400 volton (ez az ipari áram feszültsége) félóra alatt – veszteségekkel nem számolva – 160 amperrel kellene folyjon az áram.
Mintha tíz családi házban mindenki egyszerre sütne-főzne-mosna-porszívózna-hajszárítana, egy árva konnektorba dugott hosszabbítóról. Brrr.
Tehát a gyorstöltő, aminek külön csatlakozóaljzata van a villanyautókon, nem egyszerűen csak három fázisról, ipari áramról működik, hanem irdatlan áramot kell tudni leadnia, centis kábelereken. Vagyis a gyorstöltő nem egy kisdoboz, nem egy pipa az elektromos autók extralistáján, hanem egy olyan infrastrukturális eleme a villanyautózásnak, mint a belsőégésű motorosoknak a benzinkút.
Így utólag végiggondolva már triviális a dolog, de a gyártók olyan könnyedén vetették papírra a sajtóanyagokban, hogy „töltési idő: 6-8 óra, gyorstöltővel félóra alatt 80%-ra tölthető”, hogy nem is tűnődtünk el mélyebben. Kár is volt. Most még messzebbinek tűnik a villanyautók tömeges elterjedésének kezdete, pláne Magyarországon: mikor lesz nálunk minden irányban legalább száz kilométeres rácspont-sűrűségű gyorstöltőhálózat?