„Nézd, Apa, szökőkút!” – mondja reggel a gyerek, türelmetlen izgatottsággal, ahogy csak egy ötéves tudja. Apa persze nem nézi, egyrészt mert menni kell, anya busza kimaradt, elkésik a melóból, hát elvisszük, másrészt meg különben is, ott nincs szökőkút. A Kőbányai út Hungáriától kifelé eső szakaszának legelején, a gyorsétterem után száz méterre sem városképileg, sem demográfiailag nem indokolt turisztikai jellegű tereptárgyak kihelyezése.
Aztán ahogy jövünk visszafelé, újfent sietve, mint mindig, mutatja megint: szökőkút! És tényleg: embermagasságig tör fel az út mellett a fehéren habzó víz, ketten nyakig gumicsizmában dolgoznak az ügyön, a földön fekvő, csálé tűzcsap túloldalán fekete BMW parkol, kissé esetlenül.
Mire leraktam a srácokat, és visszafordultam, a vizet elzárták (fagypont körüli időben nyilván sietős az ilyen), a BMW azonban még ott volt a fűben. Meg még két barátja, a járdán, szolidaritásból. Csupa-csupa fekete bömös, csupa-csupa fekete hajú bámészkodóval.
A sofőr a helyszínelő Astra hátsó ülésén, talán tolmácsra várnak, talán csak nyugtatják a középkorú hölgyet. Hogy mi történt? Ők sem értik. Jött Kőbánya felől, aztán egyszer csak megpördült, fordult 180 fokot, át három sávon, aztán bumm, és spricc.
Röptében egy siheder fácskát is kidöntött az autó, de talán nem is tudja a vezető, mekkora szerencsére volt. Centikkel csúszott el egy derékvastag törzsű örökzöld mellett, pont ott, ahol a tízcentis padkakövek valamiért szinte a föld szintjéig süllyednek – se előtte, se utána, csak itt.
A parkolást gátló gigantikus alumínium U-kapcsok sora fél méterrel később kezdődik, azok mögött gázcsap. Egy tűzcsap annál mégis jobb.
Szóval ha elveszíteném az uralmamat az autóm felett, csak ide szeretnék érkezni. Lehetőleg azelőtt, hogy visszarakják a helyére a tűzcsapot, mert onnantól megint macerás egy cseppet a dolog. Vagy fenn hagynám a téli gumit, és nem dobnám el az autót. Tényleg nem tudom.
