A versenysport évkönyveiben még a dán Allan Simonsen neve fog vastag betűkkel szerepelni a 2013-as év kapcsán, tragikus halála újra bizonyította, hogy az autóversenyzés mai napig orosz rulett. Csak már kevesebb golyóval játsszák.
Ezt a tárat bátrabban lehet pörgetni, mint mondjuk 1990 előtt. Minden srác bátor, aki vállalja egy ennyire embert próbáló viadal kockázatát, de tény a nyolcvanas évek, akárcsak az összes szakágban, itt is messze-messze őrültebb volt.
Ezzel végre eljutottunk a gondolatmenet magjához, a Mulsanne egyenes eredeti, lassító sikánokat nélkülöző szakaszához. A közel hat kilométeres egyenesben nem volt más feladat a padlógázon történő gyorsításon kívül, ez pedig a bibliai jelenések erejével felérő C-csoportos autóknál közel 400 km/órás végsebességet jelentett.
A konkrét rekord 1988-ban született, a WM Peugeot csapata az esélytelenek nyugalmával csak erre az eredményre hajtott éveken keresztül. A Project 400 kódnéven futó terv végül a P88-al érte el a várva várt sikert. 850 lóerős V6-os turbós motorja a Peugeot szélcsatornájában finomított aerodinamikával támogatva 407 km/órás végsebességet varázsolt a mérő radar kijelzőjére.
A Mulsanne csábítása egy egész csapatot magával ragadott, a franciák célja nem volt más mint túlszárnyalni a 400 km/órás álomhatárt
A rekord után a Peugeot lefaragott két km/órát a rekordból, mivel így a 405 nagyszerűen illet az új 405-ös bevezetéséhez
1990-ben az egyenes jelentette kockázatot már nem tolerálhatta az FIA, és beépítésre kerül a két sikán, ami örök rekordot varázsolt a Peugeot eredményéből. Az átlagsebesség csökkent (221 km/óráról 213 km/órára), és 2007-ig kellett várni, míg utolérték az eszement nyolcvanas évek számait, az Audi R15 TDI 225 km/órás átlagával.
Akkor tulajdonképpen miért fanyalgok? A fejlődés nem állt meg, a fokozott biztonság pedig üdvözlendő, pláne hogy még így is előfordulhat halálos baleset. Nem az életveszély hiányzik, hanem a pengeél.
Az a libabőröztető hangulat, ami a következő, maszatos foltokból álló VHS felvételen is átjön. A teljesítőképesség határán pörgő motorok hangja egyszerűen megbabonáz, az élmény erőtlen másolata is úgy fejbe vág, mint egy marék Vicodin.
Ez az a pont, ahol eltűnnek a belátható korlátok, és nyoma sincs a mai versenyekre jellemző, utolsó tizedmásodpercig megtervezett küzdelemnek. Nyilván akkor sem pénzfeldobással döntöttek, és taposták agyatlanul orrvérzésik, de mégis úgy tűnik, hogy közelebb kerültek a határhoz.
Ahhoz a választóvonalhoz, amit talán Hunter S. Thompson ír le legpontosabban. „A HATÁR: nincs becsületes mód a megmagyarázására, mivel csak az az ember tudhatja igazán, hogy hol is húzódik, aki túlhaladt már rajta.”
the EDGE from Piotr Kabat on Vimeo.
