Az RM Auctions a héten tartotta meg annak a Plymouth Road Runner Superbirdnek az árverését, amelyből jelen formájában nem egészen hatvan darabot gyártottak.
A Superbird a hatvanas években elharapózó muscle car-őrület egyik vadhajtása volt. Alapmodellje, a Road Runner (amelyet a Warner Brothers azonos című rajzfilmjéről, pontosabban annak címszereplőjéről, a fürge lábú kengyelfutó gyalogkakukkról neveztek el, és amelyhez egy kisebb vagyonért fejlesztették ki a jellegzetes bip-bip hangot utánzó dudát) a műfaj egyik kevésbé ismert, noha ütőképes és népszerű képviselője volt.
Ebből alakították ki 1970-ben a NASCAR homologizációhoz szükséges Superbirdöt, amely az elsők között kísérletezett a légterelők használatával.
A közúti és versenytechnológiák elegyítésének buktatóira szemléletesen mutatott rá a Superbird: a versenypályán, 240 km/óra fölött tekintélyes leszorítóerőt produkáló szárny jóval alacsonyabb kivitelében is hatásos lett volna, ám azért, hogy a civil modellen fel lehessen nyitni a csomagtartó fedelét, a tervezők kénytelenek voltak 61 centiméterre megemelni a spoilert.
A kiváló hűtést biztosító orr és a hátsó szárny egyébként jó néhány plusz kilót rárakott az autóra, amely ezért 100 km/óráig valamivel lassabb volt az eredeti, csupasz kivitelnél; a jótékony aerodinamikai hatás csak e fölött érvényesült.
A Road Runner Superbird kétféle motorral készült: érdekes módon a nagyobb lökettérfogatú blokk, a négy (380 LE) vagy hattorkú (426 LE) karburátorral szerelt 440 Commando (7,2 liter) számított alapmotornak, mivel ezt lehetett olcsóbban gyártani.
A csúcsmotor mindössze négy lóerővel volt izmosabb, ám igényesebb konstrukció volt: ez a 426 Hemi (7,0 liter) adta a NASCAR-os pályagép erőforrásának alapjait.
A képeken is látható példányt ez utóbbival, valamint négyfokozatú kézi váltóval szerelték; ehhez hasonló konfigurációt mindössze ötvennyolcan rendeltek abból a közel kétezer autóból, amelyet a versenyszéria szabályrendszere szerint (ahány márkakereskedés, annyi homologizációs példány) le kellett gyártania a Plymouth-nak.
A százra (pontosabban 60 mérföld/órára, azaz 97 km/órára) 5,5 másodperc alatt gyorsuló, a negyed mérföldet 14,3 mp alatt megfutó (azaz általános dinamikájában egy mai BMW 328i-hez, vagy mondjuk a legendás Honda S2000-hez hasonló) Superbird érdekes módon ritkasága és versenykapcsolata ellenére nem örvendett túlságosan lelkes fogadtatásnak: számos példányát szárnyaitól és mélyre nyúló orrától megfosztva adták el a kereskedők.
Ma persze az évtizedeket, és a futóműhöz mérten reménytelenül túlméretezett motort mindössze ezer példányban túlélt Superbird a gyűjtők féltett kincse.
Nem túlzás ez már egy kicsit?
Nem, ez így tökéletes, kellene!
83% (19)
Az alapmodell szebb volt, azt kérném!
13% (3)
Ha már muscle car, akkor Pontiac GTO
0% ()
Csak a matricákat kérném
4% (1)
A most elárverezett példány hosszú élete során két motort fogyasztott el: az első nagyjából 25 ezer kilométer után, alkatrészhiba következtében lehelte ki a lelkét. Három évtizeden át pihent gyűjtők garázsában a makulátlan állapotú modell, mígnem körülbelül tíz éve új motort kapott; azóta nem egészen ötszáz kilométert gurult.
Az autó kivételesen jó (hivatalos ítélet szerint „az eredeti, gyárinál nagyságrendekkel jobb”) állapotát az RM Auctions csütörtöki árverésén érte kifizetett 363 000 dollár (79 000 000 Ft) is tükrözi: bár nem sűrűn kerül kalapács alá a Gyalogkakukk, ennél általában kevesebbet fizetnek érte.
Gyalogkakukk, a Király
Ahogy már említettük, a Superbird valójában egyetlen ember: Richard Petty kedvéért készült. A sikeres NASCAR-versenyzőt ezzel a fejlesztéssel kívánták visszacsábítani a Fordtól a Chrysler színeibe. Petty rábólintott, és 1970-ben egy igen sikeres szezont zárt jellegzetes, világoskék autójával, amelyet egyébként minden mai gyermek jól ismer: erről mintázták ugyanis a Pixar rajzfilmjének, a Verdáknak az egyik főszereplőjét, a veterán versenyzőlegenda Mr. Kinget.
