Van egy pillanat, amit minden férfinak át kell élnie. Ez pedig az isteni szerepkör, az életadás gyönyöre, és most nem az utódnemzésre gondolok. Másképp, nagyon eltérő módon, de egy gép feltámasztása is lehet komoly katarzis. Mert ha nem az, miért vontatnak haza opálos tekintettel, fülig érő vigyorral sokak rozsdamarta, halálra ítélt roncsokat?
Bolondok, ez nyilvánvaló. Mégis, ha csak egy adott momentumot ragadunk ki, már megértjük. Ez a momentum pedig nem más, mint az első indítás.
Benőtte a moha, a kerekeken borostyán burjánzik, és jön a kérdés a kételkedőktől. Szerinted beindul? Ebben a meccsben a legmerészebb hazardőr sem tenné rád a pénzét, te mégis tudod, hogy nyerésre állsz. Nos, ezen a ponton indulhat ezer útra a történet. Lehet, hogy makacs marad a technika, és felőrli a kitartást, de lehet, hogy csodálatos módon csak egy akkumulátor és némi törődés kell, és feltámad a halott!
Ez az élmény pedig független attól, milyen motorban robban újra az üzemanyag. Lehet egy öt lóerővel csettegő stabil motor, vagy őrülten bonyolult versenytechnika, akinek ereiben van némi benzinadalék, az mindegyiket ugyanolyan mód csodálja.
Mint például ezt az ötvenéves JCB munkagépet, ami alig látszik ki a gazból, és két éve nem fordult át a főtengelye.
A már említett stabil motor életre keltése sem érdektelenebb, egy haragos dugattyúja olyan ritmust diktál, mint a csattanó maszlagtól elszállt doboló sámán.
Neki még én sem adtam volna esélyt. Ez az 1958-as gép annyira ramatyul néz ki, hogy tényleg csoda kellett a feltámadáshoz.
Személyes kedvencem ez a KRAZ, darus felépítménnyel. Annyira Mad Max, hogy egyenesen indulhatna a forgatásra, de ez eredeti, az élet és az évek tették ilyenné. Sokáig nem szabad bámulni, mert már csak a hihetetlen mennyiségű rozsda látványától is vérmérgezést kapunk.
Végül pedig a spektrum másik vége, a csúcstechnika. Lehet, hogy azt írtam, minden gép feltámasztása kéj, de most visszaszívom. Azért nincs nagyobb királyság, mint egy Porsche 917-es 12 hengeres boxermotorját visszarántani az életbe.
