Első napja volt a gyerekeknek az iskolában, őket vittem haza délben az évnyitó után, amikor Zsámbék és Bicske között egy karját lengető férfi tűnt fel egy jobbos kanyarban. Lassítottam, mire a fazon integetni kezdett, hogy menjek tovább, és odaszaladt egy kocsihoz, ami az úttesten állt. Egy pillanatig azt hittem, valami falu bolondja szórakozik az autósokkal, de aztán rájöttem: egy nagyon vacak helyen elakadt autó miatt figyelmeztetett.
Elég szűk, a bozót miatt nem jól belátható kanyarban állt a német rendszámos Peugeot 807, vészvillogóval, félkeresztben, teljesen elfoglalva az én sávomat (az ívbelső sávot), ketten pedig matatnak a jobb első keréknél. Defekt? De akkor miért nem húzódott le a padkára jobban?
Ahogy a korábbi integető hapsi mellé értem, megismertem: lányom osztálytársának apukája, ő bütyköli a kereket, mellette pedig a kezét tördeli egy öreg papa. A lerobbant kocsi előtt állt az osztálytárs-apuka Zafirája. Nahát, ezt nem hagyom ennyiben, már csak a szakmai kíváncsiság miatt sem. Megfordultam, visszamentem, megint megfordultam, és vészvillogóval leálltam félig a padkára, fentebb, a Peugeot mögött. Kiszálltam, leüvöltöztük az ismerős apukával, hogy majd én integetek a többi autósnak, hogy vigyázzanak, ő csak szereljen, és hamar megértettem, mi történt valójában.
A német bácsi a kanyarban kapott defektet, de a futómű is szétesett, a kerékre rátérdelt a kocsi. A Peugeot csúszva megállt, a padkára lehúzódni már nem tudott. Nem sokkal később érkezett az ismerősöm, aki mellesleg Angliából költözött hozzánk (igen, ilyen is van, Nagy-Britannia-Magyarország: 500 000-1, egyelőre ők vezetnek), és kint pont közúti műszaki mentéseknél dolgozott. Őt sem hagyta nyugodni a szakmai érdeklődés, meg persze az emberbaráti szeretet. Megállt megkérdezni, segíthet-e, és kiderült, hogy a német papa nincs épp a helyzet magaslatán. Az angol srác átlátta, hogy a dolomitzúzalékos, a köznyelv által fehér aszfaltnak nevezett úton, ami ráadásul pont a Peugeot irányába lejtős is ezen a szakaszon, a szemerkélő esőben pillanatok alatt bele fog szállni valaki a döglött 807-be, vagy, ami még rosszabb, a beláthatatlan kanyarban kikerülés közben ütközik majd bele frontálisan egy szembejövőbe.
Leparkolta autóját a Peugeot előtt – azért nem mögötte, mert az ő gyerekei is a kocsiban ültek, és nem akart kockáztatni, hogy őket pöccintse az árokba egy fentről érkező, túl későn fékező kamion. Látta, hogy segíteni kell a bácsinak, megpróbálta kicserélni a kereket, hátha a nem lapos pótkeréken legalább a padkára le tud mászni a kocsi. Nem ment túl szaporán a munka, mert minden érkező kocsi hangjára abba kellett hagyni a szerelést és kiszaladni integetni, nehogy nekik menjen valaki. A német papára láthatóan egyáltalán nem lehetett számítani.
Ekkor érkeztem én. Mivel én már folyamatosan tudtam biztosítani, a Mazdát az én gyerekeimmel nem volt akkora para az út szélén hagyni, jó előre le tudtam inteni, lelassíttatni a fentről jövő kocsikat. Vagy tíz percig integettem, az angol srác szerelt, aztán – miután a móka kedvéért ez emelőről egy kicsit a kezére is esett a Peugeot – kiderült, hogy a másik kerék nem fér be a kerékjáratba a széthullott futómű miatt, ide tréler kell.
Fehér aszfalt – esőben szinte jég
A német papa teljesen tehetetlennek bizonyult a bajban, csak nézett a szemével szomorúan, nekünk kellett tovább dolgozni az országimázs javításán. Nekem megvolt egy bicskei szerviz száma a telefonomban, de Murphy sosem alszik: a szám műszaki hiba miatt pont akkor nem volt kapcsolható. Sebaj, pár perc csak a kisváros, megdumáltuk, hogy ők lemennek a papával trélerért, én meg maradok biztosítani.
Elmentek, Murphy pedig remek tempóérzékkel abban a pillanatban kéjes vigyorral rátolta az utánégetőt a szitura: elkezdett szakadni az eső. De tényleg szakadni, pillanatok alatt konkrét vízátfolyás alakult ki a lábam alatt. Az érkező kamionok meg-megcsúsztak, ahogy az integetésemre a fehér aszfalton megfékezték a negyven tonnákat, én pedig úgy éreztem, most jött el az ideje a telefonos segítségkérésnek.
Bepötyögtem a 107-et, elmondtam, mi a helyzet, és példás gyorsasággal, alig 7-8 perccel később meg is érkezett a kék-piros villogós Astra Bicske felől. A rendőrök is hamar levették, mi a helyzet, megköszönték, hogy addig ilyen derekasan helytálltam, és minden hivataloskodás nélkül beálltak biztosítani, amíg visszatér a tulaj meg az angol srác a trélerrel.
Lefejtettem magamról a ronggyá ázott inget és egyenesen a fürdőkádunk felé vettem az irányt a Mazdával. Pár perc múlva már a hepiendről is értesülhettem: feleségem épp arra autózott munkaügyben Bicske-Budakeszi viszonylatban, és jelentette, hogy már húzzák fel egy trélerre a Peugeot-t.
Hát ennyi a sztori, a tanulságok a szokásos közhelyes dolgok: ha baj van, ne habozzunk segíteni a bajbajutottnak, mindig első a helyszín biztosítása, illetve, ha igazán komoly a baj, ne habozzuk hívni azokat, akiknek az a dolguk, hogy segítsenek.
További kis jópofaságok itt.
(Ez itt a NapiTomi, a mindig fényképezőgéppel közlekedő Rácz Tamás autós újságíró és autóbuzi barátai mikroblogja a vezessen kis közlekedési abszurditásokról.)
