Mehmet Tofas Sahinjával fogadott minket Törökország

A jutányos árú, tiszta, korrekt autópálya-motelből indulva Plovdiv érintésével szinte eseménytelenül hagytuk magunk mögött Bulgáriát. Kezdetben sztrádán, majd Plovdiv után országúton, de a helyieket nemritkán 120-130-as tempóban követve, Harmanlitól megint sztrádán, alapvetően jó tempóban értük el a török határt. Közben láttunk egy kibelezett, de így is látványos MIG 23-ast is, egy benzinkút cégérjeként:

Az egyetlen apró gebasz egy kis eltévedés volt, Harmanlinál. Itt ugyanis annyira frissen adták át a török határ felé tartó autópályát, hogy ha halászlé lett volna, még rotyogott volna az asztalra tett bográcsban. A Dobló TomTom navigációja érthető módon nem ismerte az új szakaszt, ezért el akart küldeni minket a már nem létező régi országútra, ami ugye nincs, hanem a sztráda alatt van. Ebből aztán az sült ki, hogy Attila kedvére fotózhatott egy elhagyatott, rothadó cubákokkal körbedobált felhajtójú, életveszélyes, de nagyon romantikus régi hidat:

Ahogy rájöttünk, hol a hiba, felülírtuk a TomTom utasításait és felhajtottunk a sztráda még meleg aszfaltjára. Csaknem a török határig, Edirnéig nem is jöttünk le róla, de az utolsó kilométereken még nem adták át a pályát, itt egy két és fél sávos úton értük el a bolgár kiléptetést. Nem volt sor, percek alatt átjutottunk, de ha kamionnal lettünk volna, rosszabb lett volna a helyzet. Nem túlzok: kilométereken át mentünk a várakozó teherautók mellett, a török oldalon, szemben hasonlóan várakozó kamionokkal együtt biztosan ezres nagyságrendű volt a veszteglő oszlopban a kocsik száma:

A bolgár útlevél-ellenőrzés után egy kis para lett úrrá rajtunk. A kocsival át kellett ugyanis hajtani egy tüskezáron, ami ugyan lebillent, amikor ránehezedtek a Dobló kerekei, de nehéz volt rászánni magam, hogy nekitoljam a gumikat a fémfésűnek. Aztán két ventilátorsor között kellett elmenni, ahol biztató Close the windows felirat figyelmeztetett, hogy húzzuk fel az ablakot, amíg ránk fújnak valami fertőtlenítő mérget. Nagy levegőt vettünk a behajtás előtt, de szerencsére nem működött a rendszer, nem chemotoxoztak le minket.

Az is látszik, hogy hamarosan széles autópálya köti majd össze Bulgáriát Törökországgal, de egyelőre az a hülye helyzet, hogy a legfontosabb határátkelőn egynyomsávos földúton lehet áthaladni egyik országból a másikba:

Beálltam az útlevél-ellenőrzésre, simán tovább is engedtek a vámhoz, ahol aztán kezdetét vette egy mini-rémálom. A vámos lány adott egy cetlit, amire rá volt írva: D3. Elmutogatta, hogy guruljak arrébb, úgy száz métert, egy D3 jelzésű hangárba, átvizsgálásra. Itt jött egy néni, kinyittatta a Dobló Cargo rakterét, rábökött egy-két táskára, hogy nyissuk ki, de látta, hogy csak a ruháink vannak bennük – átmentünk a teszten. Ezután áthívott a csarnok melletti irodába, az útlevelemmel és a „papír auto”-val, ami nyilván a forgalmi volt, a zöld kártya meg a Fiat meghatalmazása, hogy vezethetem a kocsit. És szépen, lassan kezdtek előjönni az emlékek gyerekkorom kínlódós-keserves határátlépéseiről.

Akárcsak nálunk, Törökországban sem túl szoros a kapcsolat a józan ész és a bürokrácia között. Az országba belépő kocsikat az utóbbi időben valamiért, isten tudja, miért, regisztrálják, valamelyik utazó útlevelébe egy vonalkódot ragasztanak, és csak ezen vonalkód leolvasása után, a határőrség és a vám után egy harmadik kapunál lehet belépni az országba. Az új Fiat Dobló azonban nem szerepelt az állami adatbázisban, ezért a D3-as vizsgáló és a 96-os beléptető kapu között nem kevesebb, mint hét alkalommal szalajtottak el fel-alá. Kis cetliken üzengettek egymásnak a vámosok, ezeket a cetliket hordtam oda-vissza két órán keresztül.

Senki nem válaszolt angolul feltett kérdéseimre, csak – nagyon barátságosan és ügyesen – utasítgattak jelbeszéddel, hogy mi a dolgom. A végén úgy nézett ki, veszítünk. Amikor már négyen foglalkoztak az én papírjaimmal, az egyik vámos mégis rájött, hogy tud angolul, és elmondta, hogy faxoltassak el nekik valahogy egy török vagy angol nyelvű papírt a kocsiról a magyar tulajdonos cégtől. És akkor kimondhattam végre a varázsszót: JOURNALIST, vagyis újságíró vagyok, és direkt ezt a Törökországban gyártott autót hoztuk ide, hogy hazavigyük ebbe a csodálatos országba, amiről majd oly sokat írunk, az Isztambuli Autószalon alkalmából.

Hívtak még egy ötödik vámost, és némi egymás közti török üvöltözés után fax nélkül is megkaptam a vonalkódot az útlevelemre. A vámos csaj egy kicsit mérgesen csapta elém a kocsi forgalmiját, de a kétórás szívatás után nem éreztem úgy, hogy nekem kéne bocsánatot kérnem. Elköszöntem szépen, és pár méter után szembesültünk a miénkhez időnként kísértetiesen hasonló török illiberális demokrácia újabb furcsaságával.

Nemrég reformálták ugyanis meg az autópályadíj-rendszert az országban. A határon elvileg venni kellene egy RFID-chipes matricát, amire be kell fizetni valamekkora összeget. A rendszám-felismerő kamerák az autópálya-szakaszok határain ezek után mindig automatikusan levonják a használat után járó díjat, mindenki örül. Csak hát a határon valahogy mégsem lehetett ilyen matricát kapni.

Megálltunk hát az első benzinkúton, ahol megkérdeztük, mi van: a kutas azt mondta, hogy kb. húsz kilométerrel arrébb lesz az első sztrádakapu, ott kell majd a rendőrségi (Polis) bódéban matricát venni. Persze majd csak lírát fogadnak el, de az sem egyértelmű, hogy mennyit kell fizetni, majd megmondják. No problem.

A sztrádakapu mellett valóban volt egy rendőrségi bódé. Ki is húzódtam szélre, de egy kedvesen mosolygó bácsi integetett, hogy menjünk csak tovább, majd Isztambulban kell megvennünk a matricát. No problem.

Mindegy, továbbmentünk, de még mindig nem voltunk egészen nyugodtak. Ezért bementünk az első parkolóba is, ahol matricát ugyan nem kaptunk, de ettünk egy egészen kiváló csicseriborsó-levest Mehmet büféjében, és lefotóztuk vendéglátónkat büszkeségével, a piros bőrüléses, gázüzemre átalakított Tofas Sahinnal:

Közben rendszámunkat – meg talán a Dobló ordas matrica-dekorációját – kiszúrva odalépett egy  török kamionos, mondta, hogy Madzsarisztán jó hely, szokott arra járni, mert ő nemzetközi sofőr. Megkérdeztük, mi van a matricával, mondta, hogy csippan a kapu magától, no problem. De, mondom, nekünk nem csippan, mert nincs matricánk. Akkor mi van? Semmi baj, majd Isztambulban, no problem!

Széles, 120 km/h-ra korlátozott, kiváló minőségű, de a határ után 100-150 kilométerig félelmetesen néptelen autópályán tolhattuk egészen Isztambulig. A sebességhatár csak amolyan irányadó dolog errefelé, a legbelső sávban 200 körül tépnek el a gazdagok az Audikban, Mercikben, a többség pedig 130-135 körüli tempóval halad. Ahogy közeledtünk a 14,4 milliós gigantopolisz felé, egyre sűrűsödött a forgalom, de még mindig nem volt semmi atrocitás. A kamionosok is udvariasak, igyekeznek segíteni a személyautók közlekedését, és letolni is csak finoman, villogás nélkül igyekeznek a nagyon sietősök, ha utolérnek előzés közben véletlenül.

Isztambul határában egy óriási fizetőkapunál torlódott fel egy kicsit a sor. A vicces Otomatik Gecis (automatikus átjáró) feliratú kapukhoz persze nem mertünk beállni matrica nélkül, kigurultunk a tölcsértorkolat szélére, és láttuk, hogy tényleg no problem! Egy T2-es Transporterre ragasztották fel éppen a matricát teljesen bolond németek, akik otthonról jöttek ezzel a muzeális tárggyal Törökországba. A matricát egyébként végül egy postahivatalban kellett megvennünk. A postászsákok között üldögélő postásbácsik nagyon jó fejek voltak, tudtak angolul, és mondták, hogy adjunk 45 lírát, az elég lesz nekünk elmenni Bursáig, meg utána haza, higgyük el, NO PROBLEM!

Az isztambuli káosz komoly koncentrációt igényel ugyan, de ha szeret vezetni az ember, akkor nagyon szórakoztató kaland. Sávváltásnál, kikanyarodásnál teljesen felesleges kivárni, amíg beengednek, mert nem engednek be, de ha határozottan mozdulunk, sztoikusan tudomásul veszik, hogy mi győztünk. A duda sokat szól, de legtöbbször nem indulatból, csak jelzésként: figyelj, jövök!

Ma még nem mentünk be a központba, csak átvágtunk a város peremkerületein, hogy megtaláljuk azt a kempinget a tengerparton, amit a neten néztünk ki szerdai éjszakázásra.

Az volt a terv, hogy egyikünk a Doblóban, másikunk sátorban alszik – kaland! -, de sajnos a kemping annyira nyomorult és gusztustalan volt, hogy elment a kedvünk az egésztől. Ellenben pár száz méterrel arrébb találtunk egy nagyon érdekes kis helyet, egy láthatóan korábbi ragyogó fénykorának pislákoló emlékében vegetáló, de úgy-ahogy működő üdülőfalucskát. Itt vettünk ki egy szobát, elég drágán, gyalázatos internettel, kopottas berendezéssel, de csodás tengerparti fekvéssel – és innen indulunk holnap hajnalban be a városba, az autókiállításra!