Dugóból érkeztünk az isztambuli autószalonra!

Reggel hatkor már elindultunk a szalon felé a hangulatos, bár kissé gyászos és indokolatlanul drága (60 euró a kétágyas, büdöskés szobával, lassú nettel, 7.30-tól felszolgált, tehát nekünk kiesett reggelivel) tengerparti lakosztályból. Muszáj volt korán rajtolni, mert reggel 8.05 szerepelt a hivatalos megnyitó időpontjaként a meghívásunkban, mi pedig a precíz időpont-megjelölés miatt azt hittük, nem volna illő elkésnünk.

A szálloda 64 kilométerre volt a Tüyap kiállítási csarnoktól; az útból 51 kilométer Isztambulon belül vezetett. Mondtam már, 14,4 millió ember, Európa és a Közel-Kelet legnagyobb, a világ hatodik legnagyobb városa. Elég jól sikerült a vágta, még a csúcs beindulása előtt megtettük az út nagyobbik részét. A korán kelő helyieket követve, a forgalom normál ritmusát abszolúte csupán csak tartva téptünk a TR-es rendszámú kocsik nyomában 100-zal a 30-as táblákon át, 50, 70 helyett 110-zel a szélesebb elővárosi főutakon.

Aki Isztambulban szabályosan akar közlekedni, hamar megbolondul, összetöri a kocsiját, vagy, ha gyalog, netán biciklivel, motorral van, meghal. A tempó kíméletlen és gyors, a besorolásokhoz nagyon határozottnak kell lenni, a piros lámpákat a kocsik elég szigorúan veszik, de a gyalogosok, motorosok gyakorlatilag észre sem veszik; ha nem jön valami, elindulnak. A jobbkéz-szabályt láthatóan ismerik, de nemigen alkalmazzák, aki hamarabb odaér a kereszteződésbe, az hamarabb át is hajt rajta. Ha nekiállunk udvariaskodni, a táblák szerint vezetni, neadjisten betartani a 30-as, sőt, 20-as limiteket, ledudálnak, megelőznek, letolnak, és előbb-utóbb nekünk jönnek.

A reggeli csúcsban a sok iskolabusz is nehezíti a közlekedők dolgát. Egészen szűk utcákban is ezek a közepes méretű, 20-25 személyes kisbuszok viszik reggel a gyerekeket, és állandóan megállnak, hol felveszik, hol leteszik őket. Van rajtuk kivilágítható, piros DUR (ÁLLJ) feliratú tábla, ha ez világít, meg kell állni mögöttük – talán a török minta adta a nemrég nálunk is bevezetett szabályhoz az ötletet?

A kiállítási központ címét nem volt egyszerű megetetni a Fiat Dobló Cargó TomTom-navijával. De tényleg, mikor olyat kérdez a GPS, hogy utca, meg város, ezekből a dolgokból, amit a neten találtam, és indulás előtt sebtében felírtam, mit hova kellene írnunk?

No mindegy, írtunk mindent ide is, oda is, aztán valahogy csak meglett a Tüyap. Ez egy Hungexpónál kisebb területen lévő, de jobban összekapcsolt csarnokokból álló, viszonylag újnak tűnő komplexum; kényelmesen, szellősen elfértek benne a márkák a török piac számára fontos autókkal. A kiállítási központ része egy új, ötcsillagos hotel is, ebben szállásolt el minket meghívónk, aki ugye maga a Tüyap Exhibition Group nevű vállalat volt.

Beköltöztünk, találkoztunk meghívóinkkal, sőt, Danival, totalcaros kollégánkkal is. Az autószalonról, az Istanbul Motor Show szervezésének hátteréről hamarosan részletesen is beszámolunk, de a legfontosabb (egyetlen) itt bemutatott világújdonság leleplezéséről, a Fiat Aegea premierjéről már tudósítottunk (a cikk ide klattyintva olvasható).

Jó pár órán át róttuk a standokat, fotóztuk, amit érdemes volt, próbáltunk beszélgetni emberekkel, de nemigen ment, mert szinte mindenki csak törökül tudott, aki pedig nem, annak ezer dolga volt a többiek helyett is. Megkérdeztem, mennyibe kerül Törökországban a legolcsóbb Dacia, mennyibe egy Suzuki Swift, de még tengerésznyelven se sikerült információhoz jutni. Amikor már végképp feleslegesnek éreztük magunkat (és azt is hamarosan elmeséljük, hogy ez miért alakult így), úgy döntöttünk, inkább bemegyünk a városba, de nem a Doblóval, hanem úgy, ahogy a legtöbben a helyiek közül: Metrobus-szal.

Ez a fura találmány remekül ötvözi a kötöttpályás városi közösségi közlekedés és az autóbuszos utasszállítás, nem is tudom, előnyeit? Hátrányait? A megoldás lényege, hogy az Isztambult kelet-nyugat irányban átszelő fő tranzitúton az útpálya közepén 2007-ben kialakítottak egy zárt, mindenhol legalább kétsávos gyorsforgalmi utat, sok helyen előzési lehetőséggel, sőt, fordulóval megtoldva. Ez az út korláttal, drótkötelekkel van elzárva a kocsiktól, motorosoktól, gyalogosoktól, ahogy láttuk, még rendőr, mentő sem közlekedhet rajta. Csak modern, klimatizált buszok, leginkább csuklós Mercedes Citarók és holland gyártmányú, direkt ide tervezett hibrid buszok járhatnak rajta.

Akiben van egy kis környezetvédő hajlam, legszívesebben nekiállna nyiszitelni az ereit egy, az állomásokon csak tízlírás bankjeggyel vagy aprópénzzel, automatából megváltható, három utazásra szóló chipes papírjeggyel, látva, hogy a csendes, lokálisan nem szennyező villamos vagy elektromos elővárosi vasút helyett ezernyi dízelmotor ontja a füstöt a csúcsidőben néha szinte összeérő buszok fenekében. Ugyanakkor egyrészt Törökországban a villamosítás még csak most lendül meg igazán, 2020-ban tervezik üzembe helyezni az ország első atomerőművét – másrészt a kötöttpályás buszos rendszer láthatóan működik. Olyannyira, hogy az első vonalat a kezdeti 30-ról 50 kilométer hosszúra bővítették, már átvisz a város ázsiai oldalára is, és további vonalak indítását tervezik.

A végállomástól indultunk, a Hagia Szófiát (törökül Ayasofya) akartuk megnézni – negyven kilométert tettünk meg kábé háromnegyed óra alatt, javarészt a Metrobusszal, kisebbrészt villamossal. Kocsival ez az út a délutáni csúcsban legalább a duplája lett volna.

És végre jött egy kis igazi turistáskodás. Ayasofya, ami meglepetésemre már nem múzeum, mint pár éve, hanem szőnyeggel lefedett padlójú, felerészben imádkozó muszlimokkal, felerészben cipőtlenített turistákkal teli mecset. Bazár, a tipikus kávéfőző szettekkel, vízipipákkal és minden egyébbel, amiért pénzt lehet kérni. Bóklászás az irdatlanul népes, felfoghatatlanul életteli városban, ami nélkülözi a nyugat-európai értelemben vett közlekedésbiztonság bármilyen formáját. Kebabozás és ayranozás. Meg persze a gyógyíthatatlan autóbuzéria tüneteinek csúcsra járatása az izgalmas, idegen világban. És az öröm, amikor felfedezünk az isztambuli forgatagban valami kis hazait:

Holnap indulunk haza. Útközben megírjuk azt is, hogy tetszett az, amiért kijöttünk egyáltalán, az Isztambuli Autószalon, illetve hogy miért indulunk a tervezettnél egy nappal korábban, és miért marad ki a kalandból a bursai Tofas-gyár, hű Fiat Dobló Cargónk szülőhelye.