Attila lefejelt egy törököt

Ma reggel, miután reggel fél tízkor még nem találtuk nyitva az Isztambuli Autókiállítást, amire idejöttünk, egy kis számítógépes kopácsolás után elindultunk haza a Doblóval. A török metropolisz látványosan búcsúzott a kalandkereső magyar autóbuziktól, például egy Anadol A2-vel (az első hazai gyártású török autótípus második generációja, Ford eredetű) és egy gyönyörű Jeep Wagoneerrel, akinek a tulajdonosát Attila udvariasan le is fejelte. Íme, az ő verziója a keleti szövetségesünk elleni agresszióról:

Tamás a BP kúton járt pisilni és visszatérte után a parkoló sarkában, az autómosó mellett szomorkodó Jeep Wagonier-re hívta fel a figyelmemet. Kéne róla fénykép, mondta, így elballagtam lefényképezni. Persze a mosóból rögvest előugrott egy szakállas óriás és érthetetlen nyelven karattyolni kezdett.

 

Illemtudóan megpróbáltam elmagyarázni, hogy csak a Jeep-ről készítenék egy fotót, de ahogy közeledett, már láttam, hogy baj lesz. Kezet fogtunk, majd udvariasan összeérintettük a homlokunkat. Illetve valami hasonlónak kellett volna következnie a helyi protokoll szerint, de mivel tök vagyok az ilyen rituális baromságokhoz, ordas nagy lefejelés lett belőle. Rémesen kínos másodpercek következtek, majd a figura megkérdezte, hogy orosz vagyok-e. Mentegettem magam egy kicsit, hogy á, dehogy, magyarisztánból jövök, de szerintem már nem nagyon érdekelte. Inkább hagyta, hogy lefényképezzem azt a romhalmazt. Búcsúpuszit már nem akart adni.

Egy pillanatra megálltunk a tengerparton is, mert az keleti barátainknak, akik felé nyitunk, ugye, van, nekünk meg nincs. Aztán van még nekik még más olyan is, ami nekünk nincs: fekete mercis, rendőri kíséretes konvojuk, papírral leragasztott rendszámos Audival. Az autópályán, Edirne felé értek utol minket. Kötelességtudóan lehúzódtam előlük, de csak én tettem ezt, viszont ők se erőlködtek, simán beálltak 130-cal (óra szerint) egy flegma renault-s mögé, aki nem húzódott le, csak előzgette a belső sávban a kamionokat. A fura kék villogós konvoj aztán egy lehajtón kivillogott az életünkből.

Hogy Törökországban Isztambulon kívül is érjen valami intenzív inger, Edirne előtt kihajtottunk a fizetős sztrádáról. Az volt a tervünk, hogy valahol megebédelünk, és eltankoljuk a maradék líránkat egy benzinkúton. A 120 km/h-s sebességhatárral megvert, de traffimentes és biztonságos sztrádával párhuzamosan halad egy szintén osztottpályás út, ahol 110 km/h a végsebesség, de valamivel sűrűbb a forgalom és persze néha vannak kereszteződések, ahol illik lelassítani. Ezzel együtt, ha valaki nem siet, és nem akar 200-zal menni a sztrádán (láttunk ilyen BMW-t, Mercit, Audit nem egyet), nyugodtan választhatja az autóutat Isztambulig. Többet fog látni a világból. Pláne, ha néha nem kerüli meg az útba eső városokat az elkerülő szakaszon, hanem bemegy a központba. Mint mi, Babaeskibe.

A harmincezres kisváros központja felé tartva egy stabilan megmaradó porfelhőt véltünk lebegni a házak felett. Közelebb érve kiderült, hogy az valóban egy stabilan megmaradó porfelhő, a város utcái ugyanis földutak. Kivéve a nemrég letérkövezett legbelső sétálóutcát.

Pezsgő élet, padokon ücsörgő, társalgó, nevetgéló öregek, dolgukra igyekvő fiatalok, a Törökországban mindenütt megtalálható, lustán heverésző, nagy testű és meglepően szép kóbor kutyák, boltok, butikok, büfék minden elképzelhető kis zugban, egy szép, nagy mecset és általános jókedv, mosolygás, életöröm – ez volt Babaeski. Ettünk egy újabb iskander kebabot, sokkal jobbat és olcsóbbat, mint Isztambulban, valami parádésan átható, fűszeres ízű kenőccsel, pitával, zöldsalátával és nagyon udvarias, szeretetteljes kiszolgálással. Ebéd után a pincér kölnivizet hozott, amivel bedörzsölhettük a kezünket.

Babaeskiben a virtigli török motoros kultúrával is közelebbről találkoztunk, mint az e szempontból teljesen globalizált Isztambulban. Láttunk egy Simsont, ami isten tudja, hogy keveredett ide, meg mikor, de máig szép és főleg működőképes állapotban van. Láttunk sok Kanunit, ami az egy időben az MZ márka helyi gyártásával is foglalkozó török motormárka. És láttunk egy tipikus vidéki motorost, a biztonsági szabályok tökéletes figyelmen kívül hagyásával, 110-zel, napszemüvegben az autóúton.

A tankolásnál történt velünk valami, amiből okulva újabb jótanáccsal láthatjuk el a vezess olvasóit: aki Törökországban tankol, figyelje a kutas kezét! Odaadtuk a maradék százegynéhány líránkat, úgy tízezer forintot, hogy pont ennyiért kérünk gázolajat, és mire észbe kaptunk, már csorgott is a drágább prémium dízel a Dobló Cargóba. Hogy-hogy nem, azt a pisztolyt vette le a mester, biztos úgy gondolta, egy ilyen szép, új autónak kijár egy kis ínyencség.

A török-bolgár határon elröhigcséltünk a sorban, hogy biztos megint meghurcolnak minket, mert nem találják a regisztrációs adatbázisban a Törökországban gyártott új Fiat Dobló Cargót. És basszus tényleg, a vámról visszaküldtek minket a rettegett D3-as vizsgálóba, ahol egy beletörődő sóhajjal fogadott ugyanaz az egyenruhás lány, akivel befelé is megkeserítettük egymás életét. Félórás telefonálgatás és tűnődés után valahogy elfogadtatták a számítógépes rendszerrel, hogy az autónk (amit, ismétlem, náluk gyártanak) létezik, és kiengedtek az országból.

A bolgár oldalon eseménytelenül, de szintén félóra várakozás után jutottunk be. Még így is jobban jártunk persze, mint a kamionosok. Attila a török oldalon 426, bolgáron 260 átjutásra várakozó kamiont számolt össze, akik szépen sorban várták, hogy odaérjenek a határra végre. Egész kis helyi szolgáltatóipar specializálódott rájuk, vizet, kaját, miegyebet áruló kis furgonok, kézikocsik szaladgálnak a vánszorgó sor mellett fel-alá.

Bulgáriában a nemzeti sportnak számító kacifántos előzések (mármint nem az én előzéseim, hanem a szembejövő autósok előzései) kipihenése céljából egy kies fekvésű tavacskánál teljesítettük Attila álmát, és megkávéztunk, nomád módon, úgy, ahogy ő szereti. A csodálatos, spiritusztabletta-üzemű, magyar gyártmányú alumínium kávésszettről külön anyagban megemlékeztünk külön anyagban is, de itt egy kép róla:

Elértük Plovdivot, megkerültük, és most Szófia előtt, az autópálya mellett ugyanabból a remek motelből küldjük ezt a cikket mindenkinek, aki szereti, ahol idefelé is megálltunk. Az Ihtiman városka melletti, fantáziadúsan Ihtiman Motelnek elnevezett, villámgyors internettel és tiszta szobával felszerelt autópálya-szállóból csókoltatjuk kedves olvasóinkat, holnap pedig megyünk tovább, és ha minden jól megy, valamikor este hatra Budapesten leszünk. Ha meglátjátok a szürke, agyonmatricázott Fiat Dobló Cargót valahol a Szófia-Nis-Belgrád-Szeged-Budapest vonalon, dudáljatok, integessetek, és mi örülni fogunk!