Egy ideje összeugrik a gyomrom, ha benzinkutas közelít az autóhoz. Egész pontosan azóta, mióta valami kis sunyi tróger telenyomta a családi autót extradrága, prémiumdízellel. Kérés, kérdezés nélkül. Még mielőtt a feleségem – hatalmas, albérletbe kiadott hassal – kiszállhatott volna a kocsiból, már csordogált is a tankba az aranyárú lé. Aztán persze csak otthon derült ki, miért is került a szokásosnál jóval többe a tankolás.
Vidám benzinkút
Szóval most sem örültem a kutasnak, szokás szerint el is hajtottam, hogy nem kell bele olaj, ne nyúljon a szélvédőhöz sem, mert tiszta a kocsi. De nem sikerült lerázni, jött okoskodni.
Napszaknak megfelelő köszöntés nélkül, in medias res kezdte: Céges autó? kérdi. – Nem, saját, válaszolom köszönéssel én sem fáradva és közben csorgatom a kocsiba a mezei dízelt. – Csak azért kérdezem, mert ez a dízel ilyen hidegben beledermedhet a kocsiba, folytatja. Mondom remek, köszönöm, hogy szólt, legközelebb akkor más kutat választok. Gyorsan jött a válasz, hogy bizony a többi is ugyanúgy befagyhat.
A megoldás – szerinte – a drága, prémium dízel, ami tutira jó. Persze itt náluk. Nem dőltem be neki, de legközelebb tuti, hogy nem itt fogok tankolni. Persze most sem itt akartam, csak ugye az ember szakadó hóesésben nem keres szimpatikus márkájú kutat, hanem ott teletankolja az autót, ahol tudja. Minél előbb.
A dízel autók üzemanyagából mínusz 20-25 fokon már kiválhat a paraffin, eltömítve az üzemanyagszűrőt és megállítva a motort. De többnyire a sima gázolaj hidegtűrése is megfelelő.
