Nincs is jobb annál, ha egy ráérős úton, kedvenc zenekarunk akkordjaira krúzolunk, senkitől sem zavartatva. Tudom, milyen érzés ennek hiánya, a heti 500 kilométeres utazási adagomat egy néma rádióval megáldott autóban ülöm végig. A lassan vánszorgó autópálya-kilométereket pedig feldobná némi Red Hot Chili Peppers.
Persze ma nem tétel beszerezni valamilyen zenelejátszót, napjainkban már a wc-papír is képes Mp3 lejátszásra. De ne gondoljuk azt, hogy az analóg kor emberei zene nélkül maradtak! Jó módszer a Top Gear által bemutatott bajor rezesbanda is, ami mindig élőzenét húz a fülünkbe. De zenekart magunkkal vinni azért elég macerás, ezért kutattak addig a Chrysler mérnökei, amíg 1956-ban piacra nem dobták az autóba szánt lemezlejátszót. Az új kütyü a Popular Science 1956. novemberi számában jelent meg.
Mit is tudott a Chrysler Highway Hi-Fi-je? Nem egyszerű lemezlejátszót kell elképzelnünk, hiszen annak kezelése elég balesetveszélyes lett volna, no meg az úthibáktól folyamatosan ugráló tű is rontott volna az élvezeti értéken.
A vastag fekete keretes szemüvegek mögött volt elég sütnivaló, kiküszöbölték a problémákat. A lemezt akárcsak ma, elég volt behelyezni a lejátszóba, többet a tulajnak nem kellett tennie, a lejátszás elindult magától. Hét hüvelykes, kisebb méretű bakelit forgott a gépben, ennek ellenére majd egy órányi anyag fért rá, köszönhetően a sokkal sűrűbb barázdáltságnak (ahogy akkor írták, háromszor kisebb az emberi hajnál).
A karcmentességet a speciális olvasófej garantálta, ami minimális súllyal nehezedett a mikrobarázdákra, a rezgéseket pedig szilikon felhasználásával oltották ki.
Azt hinnénk, megőrült érte az akkori Amerika, de a közönség egyszerűen nem volt vevő az ötletre, hiába reklámozták a kor egyik nagy hírességével Lawrance Welk-el, az áttörés elmaradt. Egészen az 1968-ban megjelent nyolc számos szalagos lejátszókig, ami forradalmasította az autós zenehallgatást, és egyenes utat mutatott az általunk is jól ismert formátumoknak.
