A kétezres évek elejére eső kamaszéveimre a Trabant, és többi, szocialista ipar által termelt társa a kidobásra érett, végső státuszba került. Akkoriban pár tízezer forintért szabadultak tulajdonosaik a csirkeólak mellett mohát gyűjtő gépektől.
Mindegy, csak valaki vigye már el! Kerüljön bontóba, minél hamarabb, eljárt felette az idő. Trabanttal járni minden volt, csak menő nem, 2017-re viszont úgy tűnik változott a helyzet. Ritkasága, multidéző ereje magasba emelte a Trabantokat, és úgy tűnik nem csak a nosztalgiát kereső idősebb korosztály körében.
Mi húz egy huszonévest a trabantozás élménye felé? Ha már szerelembe estek, hogy élik meg a kétütemű mindennapokat? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, a lehető leghitelesebb forrásból, a hazai Trabant rajongó Facebook oldalt üzemeltető pártól, Tonhajzer Arabellától, és Mátó Zoltántól.
Első élmények Trabanttal kapcsolatban?
Zoli: Nyilván, amikor a kórházból hazahoztak a szüleim. Egészen biztos, hogy ott, és akkor indult el az egész szenvedély bennem, ami később, édesapám (talán sokadik) Trabiját vezetve, kisgyermekként egyre csak erősödött.
Teltek-múltak az évek; a Trabantok lassan lecserélődtek; én pedig a jogosítvány megszerzésekor már majdnem meg is feledkeztem gyerekkori hóbortomról. Ennek ellenére valamiért mégis elmentünk apuval megnézni egyet: egy kedves ismerős régi, féltve őrzött kisautóját. Tibi bácsi épp a szemünk láttára nyitotta ki a garázst.
Az ajtó lassan mozgott, a pókhálók egyenként szakadoztak le a keret szélén. A portól alig láthatóan állt bent egy kicsi, kék autó. Máig emlékszem, a motorháztetőre telefonszámok és különféle jegyzetek voltak firkálva ceruzával, az orrembléma fele hiányzott, a kormány szinte teljesen szétporladt, hátul, az oldalsó ablakon pedig citromsárga függönyök lógtak.
Elsőre persze nem indult, azután is csak nagy nehezen, viszont ekkor szó szerint megszólított. A régi emlékek felelevenedtek, a kétütem hangja, illata mosolyra húzta a számat, ekkor tudtam: fanatizmusom nem veszett el, csak kissé megfakult. Mondanom sem kell, mi lett a vége.. :)
Bella: Én adtam a nevet, BoLHának kereszteltük…
Zoli: Már csaknem egy év telt el azóta, hogy Tibi bácsitól elhoztuk a kocsit. A miskolci Kandó Szakközépiskolába jártam, történetesen pont a Központi lánykoli tőszomszédságába.
Tanítás után nyilvánvaló volt, hogy a haverokkal hová vettük a célt, persze szigorúan csak ebédelni. Bella: Peersze :)
Zoli: Ott ismerkedtem meg Bellával. Aranyos lányka volt, nameg ugye „segítettek” a barátok is, mint ahogyan az lenni szokott ilyenkor. Szóval teljesen függetlenül a veteránoktól, összejöttünk. Az, hogy mindkettőnk oda-vissza van a régi járművekért, mondhatni a véletlen műve. Azóta Debrecenbe kerültünk és összeházasodtunk. Kell ennél több? :)
Bella: Bár a veterán autók iránti szeretetem már egész kicsi korom óta töretlen, a Trabantokhoz való kötődést egyértelműen Zoli hozta magával. Már az első találkozásunkkor büszkélkedett, hogy neki bizony Trabantja van, és kíváncsian várta a reakciómat. Meglepetésére azt feleltem, hogy „De jó, nekem meg Moszkvicsom van.” Azt gondolom, jól válaszoltam és ez mindent eldöntött… :D
Bevallom, azelőtt sosem ültem Trabantban, nem figyeltem fel rá, ha szembejött az utcán, és nem néztem ki az ablakon, ha meghallottam a hangját. Persze tudtam, hogy van egy ilyen keletnémet kisautó, és azt is, hogy néz ki, de egyszerűen nem volt miért érdekeljen. Maki után mindez megváltozott. Megszerettem BoLHát, kicsi szívének kétütemű dobbanását. Olyannyira, hogy egy év múlva a Trabant kultuszának megőrzésére, rajongásom olthatatlan kifejezésére hoztam létre a Trabant – Egy autó, ami örök Facebook oldalt.
Trabantrajongás lájkokkal
Zoli: Ami azóta szépen kinőtte magát: volt, hogy az ország első számú Trabantos rajongói oldalaként emlegettek, sőt nem egyszer megismertek az utcán. Több nagy sikerű fotópályázatot szerveztünk, vannak támogatóink, rengeteg helyen megjelentek a posztjaink, írásaink, fényképeink…
Bella: 2012-ben indítottam el az oldalt, amellyel részben az volt a célom, hogy a megosztott képeken, történeteken és videókon keresztül megmutassam , hogy a Trabant, mint márka felejthetetlenül beleivódott a történelembe, a köztudatba.
Az internet lehetőségeit kihasználva szerettem volna fanatikusokat, rajongókat, Trabant tulajdonosokat egy olyan közösségbe összehozni, ahol esetlegesen felmerülő kérdéseket meg lehet beszélni, sztorizgatni, nosztalgiázni, ami fórumként szolgálhat bárki számára. Már az első posztok is rendkívül tudatosak voltak, kiválogatva a felkerülő képeket, azok szerzőit.
Tudtam, hogy egy átfogó közösségi oldalt szeretnék, ami sokakhoz elér, és ezáltal átadja azt, amit mi a veteránozás révén is közvetíteni szeretnénk mind az idősebbek, mind a fiatal generáció felé. Eleinte minden egyes like-ra nagyon büszke voltam. ( Persze most is az vagyok.)
Látogatás a polgári Csirketelepen, ahol nem csak öreg Ikarusok születnek újjá
Már akkor is fontos volt számunkra, hogy lehetőleg saját tartalmat töltsünk fel, hiszen ettől hiteles az egész. Persze van olyan is, hogy találok egy-két klassz fotót vagy valami érdekességet, ilyenkor igyekszem felkutatni a szerzőt és felvenni vele a kapcsolatot.
Mára napi három-négy levelet kapunk, fényképekkel; igyekszem ezeket is sorban megosztani – természetesen a beküldő nevével. Ahogy kinőttük magunkat, fokozatosan, a bővülő igényekhez mérten törekszünk a még színvonalasabb posztokra, amihez egyre több lehetőség is adódott. Kifejezetten az oldalra szánt bejegyzéshez fotózunk, azokat természetesen kidolgozzuk, ötletekkel, kreatív játékokkal színesítjük a napi posztokat. Rengeteg munka van benne.
Zoli: Debrecenben a tanulás, munka és egyéb teendőink miatt sajnos kevés időnk jut az oldalra.
További nehézséget jelent, hogy Bolhát csak a szülői házban, Tiszaújvárosban tudom tartani, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott van garázs. Az hetven kilométer innen. Ennek ellenére teljes gőzzel, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy érdekes, változatos tartalmakat tegyünk fel. Többek között emiatt vettem pár éve egy komolyabb fényképezőgépet. Nem lehet másként csinálni, csak úgy, ha az ember odateszi magát.
A márkatásakkal is tartjátok a kapcsolatot?
Zoli: Természetesen. Sok embert a neten keresztül ismertünk meg; sokan felismernek minket – inkább a találkozókon, de volt már példa, hogy az utcán is. Írnak nekünk, beszélgetünk, majd összefutunk a legközelebbi találkozón. Az ilyen rendezvényeken egyébként mindig van ismerős. Tartjuk a Trabantklubokkal is a kapcsolatot. Na meg persze itt, a helyi Trabisokkal is találkozgatunk, néha-néha összefutunk egy kis gurulásra. Azt mondhatjuk, hogy szinte minden aktív Trabist ismerünk legalább látásból.
Bella: Van egy pár, Barbi és Peti, BoDoBácsék, (igen, mi vagyunk BoLHáék :D ), ők nagyon jó barátaink, tőlük kaptuk a Trabant-kanapét nászajándékba.
Hogyan látjátok Ti a Trabantozást? Mit éreztek?
Bella: A Trabant iránti szeretetünk persze nem afféle majomszeretet, nem vagyunk elfogultak, ismerjük minden tekintetben. Sokszor megkaptuk, hogy biztos azért van, mert más, menőbb autóra nem futja. Ez természetesen nem így van, hiszen a Trabi nekünk hobbiautó, szeretünk vele utazni, találkozókra ellátogatni, de kíméljük is, és igyekszünk karban tartani, felújítgatni szépen, sorban.
Én személy szerint sokkal inkább odavagyok bármilyen régi járműért, mint egy modern maiért, de tudom, hogy családi autónak például egyértelműen nem a Trabant az ideális. Egyszerűen a régi értékeket tartom példamutatónak, követendőnek. Ha a nézeteinkből egy kicsi is átragad tevékenykedésünk révén a hozzánk hasonló fiatalokra; ha egy kissrác nem azért vesz Trabit, mert abban a pillanatban a zsebpénzéből épp kijön és menőnek gondolja (aztán két hónap múlva lecseréli egy Opel, sose kop el-re, mondjuk…) én már boldog vagyok.
Zoli: Úgy gondolom, mindenki másért, más miatt Trabantozik, és mindenki maga dönti el, milyen eszméket üldöz.
Nem akarok pálcát törni senki fölött; nem akarom lenézni, vagy fölemelni egyik stílust sem. Van, aki porba teszi, mennek bele a Wartburg meg Fiat motorok. Van, aki tréleren szállítja a 15 000 kilométert futott kocsit találkozóról találkozóra; és van, aki igáslóként hajtja. Mi valahol pontosan a három között középen foglalunk állást. Szerintem egy autónak akkor ismerhetjük el igazán autó mivoltát, ha az utakat rója, túrázik, elviszi szeretett gazdáját a hegyekbe, a vízpartokhoz. ( Főleg, ha történetesen az az autó épp Örök :) )
Amellett, hogy megőrizzük Bolha „gyárias” küllemét, amikor időnk adódik, folyamatosan javítjuk; saját kényelmünkre, tetszésünkre, túrázásra alakítjuk, műszakilag a lehető legigényesebben. Sok alkatrészt felhalmoztunk a jövőre való tekintettel, ám nem eleget. És az alkatrészek csak fogynak…
Magyar Trabant csatorna a Youtube-on?
Zoli: Régóta terveztük a közösségi oldal mellett a videózást. Van beszélőkénk mindkettőnknek, így azt gondoltuk, semmiség lesz a dolog. Persze színészi, videós múltja egyikőnknek sincs, szóval ezen a területen még teljesen újak vagyunk, így az első felvételek nem úgy sikerültek, ahogy elképzeltük. Viszont egyre jobban csináljuk, már túl vagyunk három videón, és szerintem jó a kezdés, biztatóak a számok, múlik a lámpaláz. Legalábbis nálam, Bella jobban bírja. Elvileg mégiscsak az én reszortom lenne a műsorvezetés. Én akartam, hát egyem meg.
Bella: A vlog természetesen a Trabantozásról szól: arról, hogy mi hogyan éljük meg; hová utazunk; mit csinálunk; emellett belecsempészünk majd egy kicsit a mindennapjainkból is. Mind technikailag, mind tartalmilag fokozatosan fejlődünk és gyakorlunk, hogy minőségi, nézhető, élvezhető, tartalmas videókkal tudjuk átadni a nézőknek, amit átélünk.
Mik a jövőbeni tervek?
Zoli: Idén télen, ha minden összejön, bérlek egy garázst itt Debrecenben, és Bolha egy teljes felújításon esik át. Amit így kívülről lehet látni, hogy a doblemezek tövénél, és a csomagtartó padlólemeze nagyon csúnya. Remélem, több karosszériás munka nem lesz. Ezen felül kap egy motorgenerált, és egy fényezést is. Még meglepi lesz az új külső.
Már több, mint két éve született meg az ötlet, először poén volt, aztán kezdtük magunkat komolyan venni. A felújítás mellett ennek előkészületei folynak majd télen.
Bella: Annyit azért elárulhatunk, hogy: Kiutazunk a világból!
