A BKV-Figyelőhöz futott be az alábbi levél, ami egy kislányról szol, aki szó szerint retteg a tömegközlekedési eszközöktől, főleg a villamostó. Ez június 16-án megváltozott.
Innen az apuka levele
„Ötéves kislányom hosszabb ideje nem volt hajlandó felszállni semmilyen közlekedési eszközre, mert attól félt, hogy menet közben kiszáll a vezető. Eleinte nem foglalkoztunk vele, hogy majd úgyis kinövi, de nem nőtte ki.
Ezért szombaton hosszú előkészítés (napi emlegetés, egyértelmű célmeghatározás, célkitűzés közlése a kedvenc óvónénivel is, nagynéni beszervezése további kísérőnek, stb.) után nekivágtunk, és sikerrel abszolváltunk két buszos utazást. A lányom a villamossal viszont végképp nem szeretett volna megbarátkozni.
A Deák téren ekkor a 1440-es pályaszámú 47-es villamos vezetőjével hozott össze a jó sorsunk (mindez június 16-án, szombaton történt, 12:40 körül). Miután két mondatból megértette a helyzetet, szinte a teljes 10 perces, végállomáson töltött pihenőidejében a lányommal foglalkozott: megmutatta neki a vezetőfülkét, többször elmagyarázta, hogy a vezető néni mindig csak a végállomáson szállhat le, menet közben sohasem, és úgy általában, nagyon biztonságos villamosozni.
Mesélt arról, hogy az ő lánya mitől félt óvodásként és mikor múlt el neki. A villamostól addig félő lányom mosolyogva szállt fel és le a járműről, vidáman csacsogott az ő kis életéről, majd önfeledten integetett a kedves néninek. Amolyan 40+ éves, 100+ kilós marcona alak vagyok, mégis a könnyeimet nyeltem. Elmúlt a lányom félelme, azóta is vidáman buszozik és villamosozik.
Ezúton is üdvözlöm az emberi hozzáállásával csodát tevő BKV-s hölgyet és minden más villamosvezetőt is, aki hasonló helyzetben hasonlóan járt volna el. Kívánom nekik, hogy javuljanak a munkakörülményeik és minél kevesebb olyan problémás utassal találkozzanak, amilyen egy időben én is voltam néhanapján.”
