Bő száz évvel a belsőégésű motorok elterjedése után, az elektromos autók térhódításának kezdetén elértük a kort, amikor szükségünk van hagyományőrző gépészekre, mérnökökre. Annyit változott, fejlődött a technika, hogy a régi fogások, megoldások csak múzeumok vitrinjeiben őrzött emlékek lennének nélkülük.
De szerencsére rengeteg megszállott akad világszerte, akik szabadidejüket valamilyen régi gép életben tartásának, életre keltésének szentelik. Mert jó látni, ahogy valaki beindít egy 1964-es MIA típusú, stabil dízelmotort, vagy előcsattog a fészerből az 1932-es Ford B modelljével.
De van, aki ennél is tovább megy, még mélyebbre ás, és a különcök közt különcként beleveti magát a kétkerekű gőzgépek világába. Vagy gőzmotorok? Ki tudja, mi a pontos megnevezés, az biztos, hogy ez a szent őrület megér pár csodálattal átitatott sort.
A legelső
Amikor a gőzgépek már megbízhatóan szolgáltak malmokban, gyárakban, rengeteg feltaláló dolgozott azon, hogy továbbgondolva kisebb méretben is felhasználják a felforralt víz erejét.
Ekkoriban, a 19. század derekán jelentek meg az első, lábbal lökhető kerékpárok, így adta magát a két újdonság házassága. 1867-ben a gőzgépekkel már évek óta kísérletező amerikai feltalálónak, Sylvester Howard Ropernek sikerült az első használható „motorkerékpárt” összeállítania.
Roper kéthengeres gőzgépet használt, a tűztér és a víztartály rugókra felfüggesztve került a két 34 colos fakerék közé. A gőz rézcsöveken jutott el a két hengerhez, melyeknek furata 57,1 milliméter volt. Az úttörő konstrukció hátsó kerekét hajtotta a nyomás, mindkét oldalon egy-egy hajtórúd dolgozott, a sebességet pedig előremutató módon egy gázmarkolattal lehetett szabályozni.
Élete során Roper egyre tökéletesítette találmányát, utolsó, Dunlop gumikon guruló konstrukciója már 64 km/órás végsebességre volt képes, és 10-12 kilométert tett meg egy rakat szénnel. Halála legalább annyira meglepő volt, mint élete. 1896-ban a bostoni Charles River velodromban, tesztköröket futva kapott szívrohamot.
A rekorder
Sylvester H. Roper személyében nem csak a motorozás atyját tiszteljük. Egy rekorddal is beírta magát a történelemkönyvekbe, a 64 km/órás tempó hosszú ideig a gőzmotoros kétkerekűek sebességi rekordja maradt.
Itt kerül a képbe Bill Barnes, Pennsylvania államból, aki birtokol egyet Roper értékes motorjaiból, és elhatározta, hogy megdönti a több mint száz éve fennálló eredményt.
Harminc év gőzgép-építési tapasztalattal a háta mögött ez reális célnak tűnt. Fogta az 1908-as Stanley EX kétdugattyús, 10 lóerős gépét, és elkezdte csiszolni a technológiát. Az első villát egy 1970-es évekből származó Honda adta, az áramvonalas alumínium karosszériát pedig maga Barnes kalapálta. Kész alkotásával pedig ellátogatott egy hivatalos versenyre, ahol 129,4 km/órás végsebességet ért el.
Egy kétkerekű, mozdonyként csihogó, szágoldó kazánnal.
„Tény, hogy száz mérfölddel akartam menni, de a nyolcvan se rossz, valaki kérdezte, hogy nem rémültem-e halálra, és igen, rohadtul féltem” – mondta Barnes a rekorddöntés után.
Csopper lokomotív
Egy holland motorépítő műhely szintén visszanyúlt a gyökekerhez, viszont náluk a funkciót háttérbe szorította a stílus. Az általuk épített csopper, a Fekete Gyöngy minden apró ízében a gőzmozdonyok korát idézi. A hátsó kereket hajtó mechanika igazi mestermunka, mintha parázs is izzana a tűztérben, rengeteg nehéz vas, működő kürt, rézcsövek, megvalósult steampunk álom.
Annyira jól sikerült, hogy angol szaklapok csont nélkül valódi gőzgéppel működő motorként közölték le, viszont erről szó sincs. A Black Pearl csak egy iszonyat menő replika, kamu parázzsal, forró víz nélkül. Csak kiállítási darab, mozgásra csak sűrített levegővel képes, akkor is lépésben. Kár érte, reméljük, hogy egyszer megépítik az igazi, tüzes verziót.
Házi projektek
Ezzel elérünk a neten kevéssé dokumentált darabokhoz. Első sufnigőzösünk nem túl bizalomgerjesztő. Az építő Roger McGuire hosszú évekkel ezelőtt pakolt fel pár képet tákolmányáról, amit pár nap alatt dobott össze. Az utcát sikerült vízzel végiglocsolnia, se fék, se gázkar, de azért gondolkodott a kerozin üzemanyagként való bevetésén.
A következő darabról lenne jó még többet tudni, ehelyett csak két videót sikerült felhajtani a projektről. Ez egy modern megközelítés, vezérlő elektronikával, mágnesszelepekkel.
Itt, 2009-ben még nem sikerül beindítani a közönségnek.
2012-ben viszont már vígan pöfög az amerikai gőzautósok találkozóján.
Ráakadtam egy spanyolul beszélő mesterre, aki csak lazán bemutatja a fészerben összeszerelt gőzmotorját, majd csap egy kört a grundon.
Robert V. Grosse, mini gőzmotorokat építő kanadai ezermester képek alapján készítette el a maga pöfögő bringáját. A korabeli CBS híradó Kanada egyetlen ilyen járműveként említi.
A gőzrajongók kihalásától nem kell tartani, a videón szereplő a fiatal srác egy iskolából kidobott gőzgépet felhasználva építette meg saját kétszemélyes konstrukcióját.
