1956 márciusában a Boano karosszériaépítő cég bemutatott egy nyitott Ferrarit, melyet a 250-es platformjára építettek. Ez már csak azért is volt érdekes, mert az ’50-es évek közepére a Ferrari már elérte azt a szintet, hogy komolyan kellett gondolkoznia a sorozatgyártású autókban, de a 212-es és 342-es modelleknél jóval modernebb, vászontetős autóra volt szükség.
Már csak azért is, mert azok a vásárlók, akik zsebéből Enzo Ferrari a versenyzéshez szükséges pénzt húzta ki, egész egyszerűen erre vágytak. A 250 GT alvázát azonban kupé karosszériához tervezték. Ezért volt meglepő a Boano kabrió 250-ese, ami után egy évvel a Pininfarina is elkészítette a nyitható tetős 250 GT-t. Már akkor is úgy tartották, hogy megérte várni rá, annyira gyönyörű.
Teljesen eltüntethető teteje, lekerekített sárvédőibe integrált lámpái és fűzött küllős Borrani kerekei elegáns, letisztult autóvá tették a 250 GT-t. Három prototípus után további 37 darabot készítettek a Pininfarina eredeti műhelyében. Ez volt az utolsó autó, ami még a szűkösebb helyen készült, ezt követően költözött át a cég egy nagyobb üzembe a Torinó közeli Grugliascoba.
Karosszériája mindnek azonos, viszont a belteret teljes egészében a megrendelő ízléséhez igazították és itt nem csak a kárpitok színéről van szó, hanem a műszerek elhelyezéséről és a formákról is. Nem készült két teljesen egyforma 250 GT kabrió a Pininfarinánál.
1958 márciusának végén szállítottak a torinói Pininfarina műhelybe a 0913-es alvázszámú autót, ami a huszonötödik elkészült 250 GT kabrió. Fedett lámpák, hűtőrács mögé rejtett ködfényszórók, elöl függőleges ütközőbabák, hátul vízszintes lökhárítók – ezek voltak a legjellemzőbb elemei. Grigio Metallizatto (szürke metál) fényezést és fekete bőrbelsőt kapott.
Májusban lett kész az autó és a Ferrarit júniusban vette meg a bergamói Armando Reggianni. Négy évig használták az autót, ami az 1958-as monzai Shell Grand Prix felvezetőautója is volt. Számtalan tulajdonos váltotta egymást, aztán a ’70-es évek elején a dobfékeket lecserélték rajta Dunlop tárcsafékekre. Kicsivel később pedig az angol M.H. Scott vásárolta meg és azzal a lendülettel átfényeztette pirosra, Jaeger órát szereltetett be és NART jelvényekkel díszítette.
1992 júniusában estek neki először komolyabban az első szériás, Pininfarina karosszériás Ferrari 250 GT Cabriolet restaurálásának. Ekkor már a New York-i Sheldon Solow nevén volt az autó és úgy tűnt, hogy az eredeti motorja menthetetlen. Solow azonban még abban az évben megvette az 1081-es alvázszámú kupé 250 GT V12-esét hozzá.
2000 után a felfüggesztés, a lengéscsillapítók, a hűtőrendszer és az üzemanyag tank, valamint a küllős kerekek szorultak felújításra. Persze, már ezt is egy másik tulajdonosnál élte meg a 250 GT. Ennél azonban fontosabb, hogy mégis sikerült életet lehelni az eredeti V12-esbe. Mióta az autó átfogó felújítási munkák után elnyerte a tökéletesnél egy kicsit jobb állapotát több Concours d’Elegance-on is látható volt.
Szinte megszámlálhatatlan, annyian birtokolták már a huszonötödik első szériás Ferrari 250 GT kabriót, de most a Sotheby’s árverésén újabb név kerülhet az autó történetébe. A becslések szerint akár 7 millió dollárt, tehát bőven több mint 2 milliárd forintot érhet majd.
