Úgy tűnt, hogy a Mark II-es eladásai nagyon lassan indulnak be, ezért az Aston Martin az 1957-es Genfi Autószalonon bemutatta a DB2/4 Mark III-at, mely teljesen átdolgozott motort kapott. A W. O. Bentley tervezte soros hathengerest az új mérnök, Tadek Marek bizonyítási vágytól fűtve tervezte át. Merevebb forgattyúsházat, erősebb főtengelyt és nagyobb szelepeket kapott a 2,9 literes motor. A változtatásoknak köszönhetően a teljesítmény 180 lóerőre emelkedett.
Javultak a menetteljesítmények is, a Mark III már kevesebb mint 9,5 másodperc alatt gyorsul 100-ra, a végsebesség pedig valamivel 190 feletti. A műszaki finomítás azonban nem volt elég, az egész autón láthatónak kellett lennie a változásnak. A hűtőrács megkapta a ma is használt formát, új műszerfal került be és a fűzött küllős kerekek mögött elöl már tárcsafék csillogott.
Balkormányos és eredetileg is kilométeres óracsoport van az AM300/3/1518-as alvázszámú autóban, mely a gyár saját demonstrációs DB2/4-ese volt. Egyes feltételezések szerint maga David Brown használta az európai nyaralásán. Miután kicserélték a motorját, féláron – 3500 dollárért – vásárolta meg az autót Carroll Shelby. Miután 1959 júniusában a David Brown Racing Aston Martin DBR1-esével Shelby megnyerte a Le Mans-i 24 órás versenyt, szeptemberben leszervizelték az autót és az amerikai pilótával együtt repült Texasba.
1990-ben bukkant fel újra az Aston Martin a nyugati parton. Ed Herrmann nem csak Emmy-díjas színész volt, hanem kedvelte a veteránokat is, rendszeresen volt a Pebble Beach Concours d’Elegance ceremóniamestere. Itt figyelt fel a szürke DB2/4-esre, amit később megvásárolt és felújíttatott. Csak az átfogó restaurálás alatt jöttek rá, hogy az autót Carroll Shelby hozta magával egyenesen az Aston Martintól.
Hogy ellenőrizzék ezt az információt, Ed Herrmann (Szívek szállodája Richard Gilmore-ja) telefont ragadott és felhívta Shelbyt, aki emlékezett az autóra. A beszélgetés alatt készített jegyzetei ma is az autó dokumentációi mellé vannak tűzve. Akárcsak 1958-ban, úgy az autó most is a Cardinal-szürke színt viseli, a belseje pedig piros bőrrel varrott.
7450 amerikai dollárba került 1959-ben az autó, és ezt soknak tartotta a Road and Track magazin. Tesztjükben kiemelték, hogy túl nehéz kormányzása, magasak a küszöbök és elég merev a futóműve. Úgy fogalmaztak, hogy ez az autó ínyenceknek való.
