1969-ben Bruce McLaren elhatározta, hogy saját autóval vesz részt a Sportautó Világbajnokságban, amihez 25 darab utcai autót kellett építenie, ennyit írtak elő a homologizációs szabályok. Aztán felemelték 50-re. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, teljes mértékben a versenyzéshez igazították az autót. Az M6-osnál az volt a cél, hogy a Le Mans-i 24 óráson is bevethető legyen.
McLaren végül elvetette a versenyzés gondolatát, mert ennyi idő alatt képtelenek lettek volna megépíteni az ötven autót. A projekt azonban csak részben vérzett el. Bruce jó ötletnek tartotta, hogy folytassák az utcai vonalat, azt szerette volna, ha az M6GT a legjobban gyorsuló autól lett volna, ami rendszámot kaphat. Végül három prototípus épült meg, ezek közül ezt a pirosat itt éppen ő használta. Méghozzá munkába járásra. 3371 kilométert tekert bele.
Persze, napi használatra igazi kínzás volt az M6GT. A teteje csípő magasságban volt, a kabin pedig szűk, vaskos küszöbön kellett átverekedni és bent az egész borzasztóan forró. Amikor kint 30 fok volt, akkor az utastérben legalább 50. A pedálok közel vannak egymáshoz, a kuplung pedig rettentően nehéz. Kaptpótlásul viszont tobb mint 400 lóerős, 5,7 literes, V8-as motor hangoskodik a kabin mögött. A könnyű autót álló helyzetből 8 másodperc alatt gyorsítja 160 km/órás sebességre. Végsebessége valamivel több mint 265 km/óra.
