Luis Rodriguez értelmezése túlmegy minden ésszerű határon, beleértve a valóságét is.
Amikor felvették a főiskolára, Rodrigueznek nem volt választása, szóval annak érdekében, hogy kifizethesse a tandíjat, autószerelőnek állt. Miután lediplomázott, sajátos karrierben egyesítette művészettörténeti és gépészeti ismereteit: elkezdett egyedi autókat építeni.
Fogott egy Nissan 300ZX-et, és a V6-os blokk helyére beszerelte egy negyedik generációs Toyota Supra 900 lóerőre hizlalt, soros hathengeres turbómotorját. De még ez sem volt elég, talált egy igazi klasszikust, egy 1973-as Datsun 240Z-t, majd abba is beszerelt egy ugyanolyan 2JZ-GTE blokkot. Ekkor azonban már érezte, ennél is többre vágyik.
„Ráuntam, hogy oda nem illő dolgokat próbáljak összepasszítani. Olyasvalamire vágytam, amiben minden mindennel passzol és ami tökéletesen működik.”
Eredetileg egy olyan külső üzemanyagtartályt szeretett volna átalakítani autóvá, amit régi harci repülőgépek hasa alatt láthatunk (a másik hobbija a katonai repülés volt), ám gyors számolás után rájött, hogy túlságosan nehéz volna, és túl sok kompromisszumot követelne egy ilyen szerkezet.
Már-már feladta álmát, amikor az interneten böngészve ráakadt Dwayne Vance „Face Peeler” című fantázia-alkotására. Dwayne 2002 és 2005 között a Hot Wheels kisautómárkánál dolgozott tervezőként, de a Face Peelert nem hivatalból rajzolta, hanem kiállításokon népszerűsítette vele saját grafikáit és rajzgyűjteményeit. Rodriguez azonnal felvette a kapcsolatot a grafikussal, és amikor megkapta az engedélyt, hogy megépítse az autót, hozzáfogott a munkához.
A Nissan 300ZX-ből csak a hátsó segédvázat vette át, a felfüggesztéssel együtt. Ezt egy króm-molibdén csövekből hegesztett, légies térvázhoz erősítette, elöl pedig egy saját tervezésű és kivitelezésű, erősen motorsport-ihletésű felfüggesztést alkalmazott. A csővázra több ezer szegeccsel rögzítette a kézzel vágott és hajlított alumíniumlemezeket.
Az egyszemélyes pilótafülkének ajtaja nincs, kapott viszont egy hidraulikusan felnyitható plexitetőt. A műszereket a repülőgépek stílusában valósította meg, természetesen head-up display is került a járműbe.
Most jön a lényeg, a Toyota Supra 2JZ-GTE blokkja, amelyet a hátsó tengely elé épített be. A motorra új dugattyúkat, szelepeket és szeleprugókat, megfordított szívócsövet, új üzemanyag-szivattyút és nagyobb turbót szerelt, az intercooler a pilótafülke fölötti csövön keresztül kapja a hűtőlevegőt. A teljesítmény 533 lóerő, de ha a vezető megnyomja az afterburner (utánégető) feliratú gombot, megnő a töltőnyomás, ami 103 plusz lóerőt jelent. Ha ehhez hozzávesszük a 740 kiló körüli menetkész tömeget, elképesztő 1,16 kg/LE arányt kapunk (összehasonlításként: a Ferrari 812 Superfast azonos értéke 2,04 kg/LE, az Ariel Atomé 1,83 kg/LE).
Eredetileg egy Porsche 911 sebességváltóját nézte ki a projekthez, ám ez túlságosan drága lett volna, ezért a Subaru WRX STI manuális egységét alakította méretre – a váltókar pedig egy Toyota MR2-ből származik. A 80 milliméter átmérőjű kipufogórendszer végén különleges szerkezetet, egy bovdennel szabályozható, nemesacél párolóbetétet találunk. Ennek átmérője a fojtószelep állásával összhangban szűkül vagy bővül, ami egyrészt látványos, másrészt a kipufogó tónusát is módosítja.
Luis Rodriguez délutánonként, másfél év alatt építette meg fantasztikus szerkezetét. A 2JetZ elkészültekor azonnal elnyerte a Hot Wheels fődíját: a játékgyártó makettben tette halhatatlanná a 2JetZ-t – így ért körbe a kisautóktól a professzionális autóépítésig vezető történet.
