Minden 60-as évekbeli Ferrarit elhomályosít a 250 GTO, ami ritkasága és versenymúltja miatt érthetően rendre a világ legértékesebb autója. Nem kevésbé drága holmi az 1964-től gyártott, itt látható 275-ös sem. Viszont sokkal jobb. Már csak azért is, mert ez volt az első utcai Ferrari, ami transaxle elrendezésű (a motor elöl, a váltó viszont a hátsó tengely előtt van) és független hátsó futóműve van. A Motor Trendtől a Road & Track magazinig mind azt állítja, hogy ott van minden idők legjobb Ferrarijai között a 275-ös.
3,3 literes, 60 fokos Colombo V12-es motor van az orrában, ami 3 duplatorkú Weber karburátorral 7600-as fordulaton 280 lóerőt ad le. Enzo Ferrari nem volt egy könnyű természetű ember. Sok vásárlóban tényleg csak a pénzes pojácát látta, de azt is tudta, hogy nélkülük nem tudott volna versenyezni sem. Akadt viszont pár ügyfele, akit bizony nagyon kedvelt. Ilyen volt Vittorio Zanon di Valgiurata gróf is, akinek személyesen írta meg a Commendatore: „A sportos vezetési stílusa miatt hat porlasztóval szereltem fel az új autóját.”
6 darab Weber 40 DCN karburátorral szerelték a 275 GTB 6C-t. Ezzel a különleges kezeléssel – melyet leginkább versenyautókon alkalmaztak – csak a legkedvesebb ügyfeleinek utcai autóit szerelte fel Enzo Ferrari. Mindössze 60 ilyen autó létezik. A 275-ös így kb. 7 másodperc alatti gyorsulásra és 250 km/óra körüli végsebességre képes.
Csodálatos a Pininfarina karosszéria, de a gróf 275-ösét kicsit átalakították. 250 GTO stílusú légbeömlőket kapott és 250 LM jellegű hátsót és egy gyorsan oldható zárral ellátott üzemanyag-betöltőt. De a gépháztetőn lévő domb is árulkodó.
Egidio Brandoli korábban a Scagliettinél dolgozott, tehát keresve se találhattak volna jobb embert a restaurálásra a 80-as években. Azóta évtizedek teltek el, ezért az autó nem csak remek állapotú, de a kagylóülések repedezett bőrkárpitja és az ehhez hasonló részletek megadják a patináját.
