1948-ban Giovanni Bracco egy Maserati A6-ossal nyerte meg a Valentino Parkban rendezett Olasz Grand Prix-t, 1951-ben pedig egy Lancia Aurelia B20 volánja mögött második helyen futott be a Mille Miglián. Azt az autót a verseny előtt három hónappal vásárolta és utána még rengeteg versenyen jelent meg vele. Megnyerte a Caracalla-i éjszakai versenyt és a hatórás Pescara-it is, de a 24 órás Le Mans-i futamról is sikerült osztálygyőzelemmel hazatérnie.
Később kitalálták, hogy tehetnék gyorsabbá az Aureliát: ha javítanak a légellenállásán. Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy kivágtak pár centit a tetőoszlopokból, hogy kisebb legyen a homlokfelület. A Carrera Panamericanán már így indultak vele, méghozzá nagyon erős kezdéssel. A verseny a guatemalai határhoz közel eső Tuxtla Gutiérrez városából indult. Már a negyedik nap telt el, amikor Giovanni Bracco és az Aurelia baleset miatt kiesett.
Egyetlen év alatt újjáépítették az autót, aztán egy 2000 mérföldes futamon a kilencedik helyen futott be. Ez volt az utolsó dokumentumokban fellelhető futama. Sokáig azt hitték, hogy elveszett, aztán akkor bukkantak nyomára, amikor Amerikából Olaszországba tartott. Egy Anglia déli részén található raktárban pihent éppen az Aurelia B20. Az autó hátulját elég látványosan bogárszerűre alakították, ezért 3D szkenner és egy eredeti Aurelia segítségével próbálták rekonstruálni az ’50-es évekbeli állapotot.
Korabeli fényképek alapján készítették el a teljes belső teret és a fényezést is, mely a Carrera Panamericanán használt dekort kapta. Az elveszettnek hitt Aureliát 4000 munkaóra után nyilvánították késznek.
Francesco de Virgilio a magyar származású Vittorio Jano irányítása alatt dolgozta ki az Aurelia motorját, ami nem csak ezért különleges. Hanem, mert ez az első szériagyártású V6-os motorral hajtott autó, ráadásul transaxle elrendezésű. A 60 fokos hengerszögű V6-os 2,5 literes változata közel 120 lóerős.
