1987-ben mutatkozott be a General Motors W platformja (GM10), amire a közepes és nagy méretű, elsőkerék-hajtású autók épültek egészen 2016-ig. A 7 milliárd dollárból kifejlesztett alapokat aztán Chevrolet, Buick, Oldsmobile és Pontiac modellekhez használták. Ezek közül az egyik éppen a Kansas Cityben készülő Pontiac Grand Prix ötödik generációja volt.
Tökéletesen hozza a 80-as évek végén jellemző amerikai autós jegyeket a Grand Prix. A retrós részleteket a korszak trendjéhez passzoló vonalakra húzták rá. Nem ezek a legszebb autók, de van egy hangulatuk. A Grand Prix-t egyébként 1988-ban az Év Autójának választotta meg a Motor Trend magazin.
Ami miatt viszont nem tudtam elmenni mellette, az a beltér. A határozottan formázott, 10 irányban állítható, barna bőrülések és a színben passzoló szőnyegek és – az ajtón lógó – biztonsági övek határozott kontrasztban állnak a műanyag elemekkel. Az igazi sokk viszont a középkonzol és az óracsoport környéke. Meg a kormány, ami nem légzsákkal van tömve, hanem hatalmas gombokkal. Kesztyűtartója számzáras, mint egy utazóbőrönd.
7000-es fordulatig és 120 mérföld/óráig (193 km/óra) skálázták a műszereket, amik hagyományos, mutatós fajták. Szinte már idegenül mutat ebben a beltérben, amihez képest a NASA vezérlőterme is egy könnyen kezelhető iPhone-nak tűnik. A váltókar előtti panelen hatalmas iránytű segíti a tájékozódást, természetesen a lehető legdigitálisabb látvánnyal. Még Head-up Display is van benne!
3,1 literes, Garrett T25-ös turbófeltöltővel megfújt V6-os motorját az ASC és a McLaren segítségével fejlesztették. 4500-as fordulaton 205 lóerőt ad le és 300 Nm nyomatéka van 3200-tól. Hozzá négysebességes automata váltó csatlakozik. Kicsit több mint 7 másodperc alatt gyorsul 100-ra.
749 példány készült a Turbo Grand Prix-ből, ami könnyen felismerhető az arany, pókhálós alufelnikről. A középkupakban büszkén hirdetik, hogy ABS is van az autóban. A műanyag szélesítések és a mindenütt felbukkanó Turbo felirat is viszonylag könnyen azonosíthatóvá teszi az élénk piros szín mellett.
