„Egyszer olvastam egy újságcikket: egy családról szólt, akik nekivágtak a világnak. Út közben maguk tanították a gyerekeket, és minden percet együtt töltöttek. Úgy éreztem, ezt mi is kipróbálhatnánk.” – kezdi a mesélést Winkler Gábor, történetünk hőse. „Mindig is lakóautósok voltunk, sok kisebb kirándulás, nyaralás volt a hátunk mögött, azt tehát tudtuk, hogy a műfajt alapvetően ismerjük és szeretjük. Eredetileg későbbre terveztem volna a kalandot, de akárhány pedagógussal, pszichológussal beszéltem, mindenki azt javasolta, ne vegyem ki közösségből a gyerekeket: lehetőleg még azelőtt induljunk útnak, hogy beleszoknánk az iskolába. A fiam ekkor volt ötéves, a lányom három, úgyhogy hozzáfogtunk az előkészítéshez.”
„Miután a legfontosabbat tisztáztuk – azaz, hogy az utazás nem csak nekünk, felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is élmény lesz –, már csak két lépés volt hátra. Megszerveztük, hogy kivehessünk egy-egy év fizetés nélküli szabadságot – szerencsére mindkettőnket támogatott a munkahelyünk –, és nekiláttunk a tervezésnek. Az nyilvánvaló volt, hogy lakóautóval utazunk: tudtuk, hogy azzal több mindent tudunk megnézni, és kényelmesebben lehet haladni.”
„Az is kezdett körvonalazódni, hogy az amerikai kontinenst választjuk, ahol összefüggő, kiépített úthálózat visz északról egészen a Tűzföldig. Az interneten rengeteg olyan forrást találtunk, ahol épp úton levő lakóautósok számoltak be a régióban aktuálisan uralkodó állapotokról, és megállapítottuk, hogy a hírekben sokkal rosszabb lehet a helyzet, mint a valóságban. Erre később majdnem rácáfolt az élet, de ekkor beértem annyival, hogy a feleségem és az itthon maradó nagyszülők is nyugodt szívvel bólintottak rá a pánamerikai kalandra.”
„Én ekkorra már annyira beleéltem magam az utazásba, hogy időközben az új autónk is összeállt a fejemben. A korábbi lakóautónkkal szerzett tapasztalatok alapján aprólékosan megterveztem a belső kialakítást, ami nem volt egyszerű, mert a ruhák, a használati tárgyak és a rengeteg játék mellett négy kerékpárt is el kellett tudnunk helyezni a belső térben. Mi bicikli nélkül nem megyünk sehova, de ha kívül szállítjuk őket, folyamatosan aggódhatunk, hogy leszakadnak, megsérülnek, ellopják őket. Éppen ezért nem jöhetett szóba az sem, hogy Amerikában, helyben béreljünk lakóautót – ilyen egyedi elvárásokra senki nincs felkészülve.”
„2018 novemberében tehát besétáltam a Peugeot-hoz, és megrendeltem a létező leghosszabb, legmagasabb Boxert. A modellválasztásban két dolog motivált: egyrészt az európai lakóautó-építőknek hatalmas tapasztalata van ezzel a típussal, másrészt, amikor felmértük a lehetőségeket, a gyerekek egyértelműen kijelentették, hogy nincs vagányabb dolog, mint oroszlános autóval utazni. Az építéshez 2019 februárjában fogtunk hozzá, és minimális változtatásokkal sikerült is megvalósítani az eredeti elképzeléseket. Szó szerint az utolsó pillanatra készült el az autó: kipróbáltuk, aludtunk benne egyet, és már vittem is Belgiumba, ahol hajóra tettem, két hét múlva pedig mindannyian indultunk utána, repülővel.”
„Szimbolikusnak éreztük, hogy éppen a függetlenség napján, július negyedikén érkeztünk meg az Egyesült Államokba, és kezdtük meg a magunk függetlenné válását. Ez Amerikában sokkal könnyebben megy, mint Európában. Mifelénk túl sok az ember, szinte sehol nem lehet úgy megállni, hogy ne legyünk láb alatt valakinek, vagy mások ne zavarjanak bennünket. A tengerentúlon viszont hetekig táborozhat az ember anélkül, hogy másokkal találkozna. A Boxert kifejezetten önellátásra terveztük, nagy ivóvíz-tartállyal, vízszűrővel, a tetején napelemekkel, így elvileg nem volt szükség arra, hogy kempingben aludjunk.”
„A vízumunkból adódóan három hónapunk volt az Egyesült Államokra és Kanadára – utóbbit egy terepkerékpáros verseny miatt iktattuk közbe, amin elindultam. Miután megvolt a verseny, majd sikeresen lezajlott a műtét is, ahol rendbe hozták a futamon megsérült lábamat, bebarangoltuk az USA-t. Lementünk a nyugati parton, majd be a sivatagba, egészen Colorado államig. Tucatnyi nemzeti parkban jártunk, a civilizációt csak annyi időre érintettük, hogy időnként feltöltsük készleteinket.”
„Észak-Amerika nyugodt kiszámíthatósága után egészen más világ várt ránk Mexikóban, de hogy mennyire, azt nem sejtettük. Beiktattunk egy látogatást egy közeli Peugeot márkaszervizben, egyrészt, mert ekkora igénybevétel mellett illik gondját viselni a járműnek, másrészt egy titokzatos hibaüzenet miatt – erről majd később mesélek. Így kerültünk Culiacán külvárosába 2019. október 17-én, azon a napon, amikor a helyi kábítószer-kartell nyílt háborút indított a kormány ellen. Néhány száz méteren múlt, hogy kijussunk a városból, a fegyveresek blokádokat állítottak, és lezárták az autópályát. Öt-hat órán át álltunk a tűző napon, de a lakóautóban bőven volt vizünk, ételünk és mozgásterünk.”
„Ettől a valóban veszélyes incidenstől eltekintve Mexikó csodálatos élményeket tartogatott számunkra. Rendkívül barátságos emberekkel találkoztunk – helyiekkel és más lakóautósokkal egyaránt –, kerültük a turisták által látogatott helyeket, inkább eldugottabb csodákat kerestünk fel. Két hónap után keltünk át Guatemalába, ahol egy működő vulkán láva-tűzijátékkal kápráztatott el bennünket, majd gyorsan átsuhantunk a Mexikónál is rosszabb közbiztonságú El Salvadoron, Hondurason és Nicaraguán. Costa Rica gyönyörű és rendezett, és ennek megfelelően drága is. Ám nem csak ezért nem időztünk itt hosszan, hanem mert tudtuk: ha decemberre nem jutunk el Kolumbiába, nem tudunk végigmenni Dél-Amerikán (a Tűzföldről eddigre már letettünk, hiába ígértünk pingvineket a gyerekeknek.)”
„Végül karácsonyra értünk Kolumbiába, ahol megismerkedtünk a helyi magyar konzullal – ennek később még nagy jelentősége volt. Elképesztő élmények vártak itt ránk. Vulkánok oldalában, 4000 méteren aludtunk, kakaóbab- és kávéültetvényeket kerestünk fel. Rendkívül barátságos, közvetlen, optimista emberek a helyiek: egyikük elvitt minket a birtokán elterülő őserdőbe, és megmutatta, melyik növény mire használható. Két hónap múlva, Ecuadorban találkoztunk a szüleimmel: utánunk repültek, autót béreltek, és két héten át együtt utaztunk.”
„Ekkor kezdtek el gyülekezni a viharfelhők. Korábban is figyelemmel kísértük a világ híreit, tudtunk a kínai járványhelyzetről, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Aztán egyre riasztóbb hírek érkeztek Európából, majd Latin-Amerikában is megjelent a koronavírus – épp Dél-Ecuadorban, ahol mi is voltunk.”
„Találkoztunk egy német lakóautós családdal, akiket még hetekkel korábban ismertünk meg, velük tervezgettük, hogy hogyan tovább. Végül a kolumbiai magyar konzul riasztott: igyekezzünk átjutni Chilébe, Argentínába, még mielőtt lezárják a határokat, mert ott jobb az egészségügy, mint északabbra. Öt napon át vezettük éjjel-nappal, és szó szerint az utolsó órákban léptünk ki Peruból.”
„Ekkor ismét megjelent az autóban a rejtélyes hibaüzenet, amelyről később kiderült, hogy egy méretes kátyú miatti ütődés eredményezte. Amíg a megrendelt alkatrészre vártunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vírus miatt nem tudunk az eredeti terv szerint haladni. Nem csak az országhatárokat zárták le, hanem a nemzeti parkokat is, így semmi látnivaló nem maradt, ráadásul így az az (akkor még logikusan hangzó) elképzelés sem működött, hogy meghúzzuk magunkat valahol másfél-két hónapra, és megvárjuk, hogy lecsengjen a járvány. Amikor aztán kiderült, hogy az utasbiztosításunk apró betűs részében az állt, világjárvány esetén nem fedezik az orvosi ellátást, eldöntöttük, hogy hazajövünk.”
„Innentől nem sok örömöt tartogatott az utazás – illetve a srácok élvezték, mert boldogan elvoltak német útitársaink hasonló korú gyerekeivel. Találtunk egy hajót, amire felfért volna a Peugeot, feltéve, hogy 24 órán belül odaérünk. 2400 kilométert vezettünk le egy huzamban, majd a kikötőben bezárt irodák fogadtak: pénteken délután Chilében nem dolgoznak a vámhivatalnokok. Borulni látszott minden, pánikban összerakott tervünk, pedig ekkorra már megvolt a londoni repülőjegyünk – mint később kiderült, a miénk volt az utolsó előtti járat, ami a teljes zárlat előtt elhagyhatta az országot. A járvány okozta fejetlenség miatt azonban a hajó is két napos késéssel indult csak útnak, így nagy nehézségek árán a Boxer is feljutott a fedélzetre. A menetrend szerint május végére érkezett volna Németországba a kocsi, ám a pandémia miatt több hetet csúszott a szállítás – pont időben, hogy Európában már enyhítsenek a korlátozásokon, így végül júniusban kimehettem a kikötőbe, és hazahozhattam az autót.”
„Itthon az első utam a Peugeot márkaszervizbe vezetett, hiszen 10 hónap alatt 40 ezer kilométert tettünk a vadonatúj autóba, és eközben csak a borzalmas minőségű utakon gyorsan kopó gumikat cseréltük, no meg az olajat, előírás szerint. Meglepő, de a rossz minőségű közép-amerikai gázolaj sem kottyant meg az autónak. Itthon aztán az is kiderült, mi okozta a rejtélyes hibaüzeneteket. Legjobb igyekezetünk ellenére sem tudtunk kikerülni minden kátyút – még Mexikóban egy akkorát döccent az autó, hogy a motor is leállt. Akkor azt hittük, csak az ütközésérzékelő szenzor hibásodott meg, de a jelek szerint az AdBlue tartály töltöttségét ellenőrző érzékelő is károsodott a csattanásban. Ennek következménye volt, hogy bár hatalmas kalandok árán egy kamionszervizből sikerült szereznünk AdBlue-t (személyautókban arrafelé ismeretlen ez az adalékanyag), a vezérlés minduntalan megálljt akart parancsolni a motornak.”
„Ettől eltekintve az autó és a szervizhálózat is csillagos ötösre vizsgázott: összesen négy alkalommal jártunk Peugeot márkaszervizben Latin-Amerikában, és mind a négyszer ingyen kiszolgáltak bennünket, noha az európai garancialevelet elvileg nem kellett volna elfogadniuk (legalábbis ezt állították.) A Boxer egyetlen egyszer makacsolta meg magát: egy hosszú, meredek szerpentinen kellett volna lemennünk, amikor nem indult be a motor. 30 perc után sikerült csak útra kelnünk, és a hegy alján derült ki, hogy pont ezen a félórán múlt, hogy megúsztunk egy borzalmas balesetet a völgyben…”
És hogy ezek után terveznek-e Gáborék hasonló túrát a jövőben? Természetesen, de egyelőre maradnak Európán belül, időben és távolságban egyaránt rövidebb utakra készülnek. Az elmaradhatatlan kérdéssel zárjuk a beszélgetést: mit tanácsol azoknak, akik kedvet kaptak egy lakóautós expedícióhoz?
„A legfontosabb a felkészülés. Nem az útvonalra gondolok, az úgyis adja magát, hanem az autóra. A legjobb, ha maga építi a lakóautót az ember, vagy ha ez nem lehetséges, legyen ott végig, amíg készül – én is ezt tettem –, hogy tudja, mi hova került, hogy lehet megjavítani. Míg a Peugeot végig hibátlanul működött, a lakórésszel voltak problémáink: kiégett egy inverter, beragadt egy ablak, leszakadt egy lépcső. Egy több hetes, hónapos utazás során ezeket magunknak kell tudni megszerelnünk. Ami magát az utazást illeti, ezek után azt mondom, Európában nem érheti komoly baj az embert, itt elég ellazulni és élvezni az utat; odafigyelést csak az egzotikus helyek igényelnek… és a legfontosabb: oroszlános autóval kell menni, úgy az igazi.”
